Sára néném férje volt öreg sógorom, aki már akkor amikor elvette feleségül Sára nénémet volt legalább 70 éves. Csősz volt a faluhoz közeli kis szőlős kertben. Közel volt hozzájuk, ahova úgy is el lehetett volna jutni, hogy végigmegy a házuktól vezetett járdán a falu végéig, és egy sikátoron lemegy a szőlőskertig. Úgy is, hogy végigmegy a kertjükön és a kertek alatt teszi meg azt az utat ami ugyanoda vezetett. Mindig ezt az utat választotta, nem tudom sokat járt e a faluban, de a falun kívül biztosan nem. Esetleg ha volt katona, de abban nem vagyok biztos. Nagy göcsörtös bottal közlekedett, amire támaszkodni lehetett, de arra is jó volt, hogy a szőlőskertbe lopakodó gyerekeket elzavarja vele. Mi ugyanis az íznyi zöld baracktól, zöld szilvától kezdve a hulló almán keresztül az őszi Noa szőlőig mindent megettünk. Amikor a csapattal voltam kiváltságot élveztünk, olyankor hozott a hulló almából, körtéből amit a kötényembe rakhattam és közösen megettük. Nyakában állandóan ott lógott a vászon bakója amiben egy kis kenyeret és a bicskáját tartotta, vagy hozott benne valamit. Egyik alkalommal dél körül jött haza, mi Sára nénémmel a nagy eperfa alatt üldögéltünk a hűvösön. Mesélt valamit nekem szokása szerint, amit én figyelmesen hallgattam.. Leült ő is és megkérdezte szeretem a sárga dinnyét? Akkoriban én mindent szerettem amit meg lehetett enni. Háborús gyerekként mindig éhes voltam.
Fotó: Pixabay
Elővett a bakóból egy gyönyörű, hosszúkás rücskös héjú, illatos sárga dinnyét. Felvágta és mindenkinek adott egy szeletet, a magját kikaparta lapú levélre, eltette magnak. Olyan finom volt mint amilyen illatos. Addig ettük amíg volt belőle. Ilyen finom dinnyét sohasem ettem. Előtte azért nem mert nem emlékszem rá, utána azért nem, mert úgy elrontottam a gyomromat vele, hogy egy hétig szédelegtem, mint a lipántos csirke!
Sógoromnak volt egy különleges kincse, a pipája. Nagy becsben tartotta a pipázáshoz előkészült, megadta a módját. Most is evés után előszedte a pipazacskóból a kellékeket. A pipazacskó az oldalán lógott, kos tökiből készült. Benne volt a cserép pipa aminek sárgaréz volt a kupakja igazi tajték pipa, hosszú meggyfa szárral amit ő szurkált ki, hogy jól szeleljen.
Fotó: Pixabay
Itt volt a dohány amit, kijátszva a fináncot a kertben termelt. Jó erős kapadohány volt apróra vágva. A tartozékok is helyt kaptak a zacskóban, pipa szurkáló, tömködő, tapló és kova a tűz gyújtáshoz. Télen egyszerűbb volt a művelet, mert a sparheltból lehetett parazsat kivenni a gyújtáshoz. Addig szipákolta ilyenkor a pipát amíg a dohány elkezdett parázslani. Semmi nem ment kárba, mert amikor befejeződött a pipázás művelete, markába ütötte a bagót és a következő pipázásig azt rágta. Na, ez nem nagyon tetszett nekem, de a többi öreg ember is ezt csinálta. A kincsek visszakerültek a dohányzacskóba és ballagott vissza a szőlőskertbe. Jó ember volt, ezzel telt el az élete.
Szerző: Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
