Az én gyerekkoromban még sok mesterember volt a faluban, ezek közül néhányat én is közelről ismertem. Olyan, minden lében kanál gyerek voltam, akinek mindent tudni, ismerni kellett. Nagyban hátráltatott a megismerésben, hogy mivel lány voltam és ott ólálkodtam valahol, nemes egyszerűséggel elhajtottak a közelből.
Sokszor a ragadványnevek is a mesterségekből alakultak ki. Néhány mesterséget, amiket közelebbről ismertem, megemlítenék. A velünk szemben lévő oldalon volt egy kovács Bagdi Sándor, néhányszor jártam ugyan náluk, de a műhelybe nem engedtek be. A kovács fia, Sanyi is ott dolgozott a műhelyben. Nálunk a háború után lakott egy család a Péter bátyámék lakrészében, aki hentes volt Bíró Józsefnek hívták. A lányuknak Sanyi udvarolt. Amikor jött, mindig hozott a selyemcukrot a Bugyi néni boltjából. Igyekeztem ilyenkor a közelükben lenni, úgy tudtak távol tartani, ha kaptam én is a cukorból. A háború után összeszedték a fiúk a szétszórt lőszer hüvelyeket és abból, aki ügyes volt sok mindent csinált. Sanyi az ügyesek közzé tartozott és egyszer készített a sárgaréz hüvelyből olyan művészi gyűrűt a lánynak, hogy még most is emlékszem rá. Kis apró virágok fogtak körbe egy piros követ, csillogott mintha arany lenne. Mindenki a csodájára járt olyan szép volt. Hamar elköltöztek a faluból és ebből a szerelemből nem lett további kapcsolat. A kovácsműhelybe nem engedtek be, a kapu be volt csukva, ide csak céllal lehetett bemenni. Kocsiszerszámokat készítettek inkább és kevesebb ló patkolással foglalkoztak.
A falu végén, közel hozzánk volt egy másik kovácsműhely. Sokkal jobb hely volt, mint a Bagdi kovácsé. A szalontai út és a házak melletti út szögletében az utcán lehetett várakozni, ha valaki lovat vitt patkolni. Ide sokszor elmentem a fiú barátokkal, számat tátani. Azt hiszem Peer Gyula a kovács szerette a gyerekeket, sohasem zavart el bennünket. Nagyon jó műhelye volt, két hatalmas üllő, mellette fakád tele vízzel, fújtató a falon, ott izzította a vasat.
Fotó: Pixabay
A falra akasztva mindenféle szerszám, fogók, kalapácsok, lapos fogók, vésők. Állandóan rend volt a szerszámok közt, ha valamire szükség volt munka közben, tudta, hogy hova kell nyúlni. Ha nem lány vagyok biztosan valami hasonló mesterséget választottam volna, annyira tetszett. Az inasok kezelték a fújtatót, néha nekünk is megengedték, hogy pumpáljuk a lábunkkal, jó móka volt. Ők izzították a vasat és az öreg munkálta meg az üllőn és mártotta a vízbe edzeni. Mindenféle szerszámokat csinált és patkót is. Azt hallottam, hogy a legjobb patkoló kovács a faluban. Amikor patkolt az mindig az utcán zajlott, ott is volt egy üllő arra tették fel a ló lábát, amihez legalább két ember kellett. Melegen tette rá a patkót, mert érezni lehetett az égett köröm szagát, ahogy kész volt vihette is a gazda a lovat. Előfordult, hogy valamelyik ló lesántult munka közben, azt is a kovács gyógyította meg.
Fotó: Pixabay
A fal mellé támasztva sorakoztak a kocsikerekek, amire ráfot kellett húzni, lefektették a földre és ketten két helyen egyszerre ütötték, hogy szoruljon a ráf, le ne essen menetközben. A faluban akkor négy kovács dolgozott, de a többi helyen sajnos nem jártam.
Szerző: Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
