Gyerekkoromban hetente mentem valami versenyre. Küldtek. Mert jó voltam. Okos, kitartó, szorgalmas. Cuki is, persze. Bármiben. A végletekig terhelhető. És mindig hoztam a díjat is. Lehetett lengetni. Megdicsértek érte. Fejsimogatás, körbekürtölés, babér-aratás. Csináltam. Elvárássá vált. Nem értettem, hogy miért nem veszik észre a mértéktelenséget. Nem értettem, miért kell nekem éjjel 11-kor faliújságot szerkeszteni. Nem értettem, hogy miért nem sajnálnak. Nem sajnáltak. Nem vették észre a kisembert, csak a körbehordozható teljesítményt. Aztán belázadtam, mint mindig. Ez az első jó sokáig tartott, és nagy tétje volt: más elvárásai - elképzelései szerint ugrálok csicskaként életem végéig, vagy végre hajlandó vagyok megkeresni-megcsinálni magam. Nem könnyű az ilyet felismerni gyerekként, és nem könnyű kitörni belőle, főleg, ha folyamatos ováció vesz körül.
Mindig ez az agyig felszívott küzdelmi lendület jut eszembe egy-egy körbehordozott gyerekteljesítmény láttán. Főleg, ha hetente fordul elő. Hogy álljatok le. Álljatok már le. Hagyjátok már békén őket. Játszátok itt a kis bugyuta bemutatósdit egymásnak, igazolni próbálva saját szürke hétköznapiságotokat, sivár napjaitokat, fantáziátlan életeteket; betakarózva a "büszke vagyok" és az "ő az én életem" mondatokba, begyűjtve a félirigy elismeréseket a szomszédtól meg a kollégától, naná, bezzeg őneki nincs ilyen gyereke - ez merő önzés, agresszív és gusztustalan önigazolósdi, aminek semmi köze a gyerekedhez vagy a tanítványodhoz, ez nem neki jó, ez nem róla szól, hanem rólad, a kisemberről, aki a saját teljesítményére sosem számíthat, azt sosem tudja körbehordozni, ezért kiszipolyozza a másikat.
Emlékszem erre az állapotra. NEM JÓ a gyereknek. Rosszat teszel vele, büszke anyuka, büszke tanár. Mert ő játszani akar. Magát felfedezni. A saját motivációját megtapasztalni. Saját korlátait megállapítani. Tudja, hogy mi érdekli, ha hagyod. Tudja, hogy nem kell mindenért versenybe szállni. Pontosan tudja, hogy a versenyes történet nem róla szól, ő csak egy eszköz, a körbehordozott véres kard, felnőttek nyomorult életének kicsi-pici kompenzációja, tárgyiasított pszeudo-önbecsülés, de még egy darabig csinálja majd, mert szeret. Téged, aki felhasználja.
Aztán ha tényleg van esze, és nem vált betanított droiddá, majd fellázad. Nekem a történet innentől izgalmas és szerethető. Addig max nevetséges.
Szerző: Varga Netti
Forrás: Kendő Ereje
