Ülök a szobában, félig az ágyon. Öltözékem cseppet sem mondható csábosnak, igaz nem is ebben kell a princípiumomnak megfelelnem. Nincs párom, akinek illene kicsípnem magam, mire ő megfáradtan hazatér a nehéz munkájából.
Szóval a következőket viselem magamon: pamut harisnyanadrág, mackógatyó, trikó, pulcsi és kardigán. Úgy festek, mint egy felöltöztetett hóember. Megjegyzem, az alkatom is megvan hozzá.
Nem, nem új divatot követek, csupán csak fázom. Az alig-fűthető szobában 16 fok körül van.
Ülök az ágyon, a derekam köré még egy kis takarót is tekerve, és olvasgatok.
Tóth Kata blogját, mindennapi harcát, hogy a Keleti aluljárójában élő maroknyi hajléktalant megmentse az éh- és fagyhaláltól.
Kicsit szégyenkezve húzom össze magamon a takarót. Én fázom? 16 fokban? Az aluljáróban most fagypont alatt lehet a hőmérséklet.
Aztán – ugyan 2 hete betegállományban vagyok – úgy döntök, belekukkantok a melós e-mail fiókomba. Több tucatnyi kérelem.
- 2 napja nem ettem, nincs tüzelőm.
- Egy hete nincs mivel fűtenem. A gyerekeim lebetegedtek, lázasak.
- Nem tudom kiváltani a gyógyszereimet, félek, meghalok.
- Leégett a házunk nagy része, nincs hova mennünk.
- A férjem elől menekülve, egy rokon sufnijában húztuk meg magunkat.
SEGÍTSENEK! KÉREM! KÖNYÖRGÖM !
Egyre jobban fázom, pedig a kis elektromos melegítő ugyanúgy erőlködik, mint eddig.
Már nem kívülről, belülről reszketek.
A fél ország didereg. Ki a huzatos aluljáróban, kapualjban, fóliából és deszkából tákolt kalyibában. Ki fűtetlen sufniban, szerszámoskamrában, hideg kályhájú, villany/gáz nélküli lakásban.
Fázik Tóth Kata és minden civil vagy szociális munkás, aki ételt/italt/meleg ruhát hord az utcán élőknek.
Dühtől libabőrös mindenki, aki saját nyomora okán semmit nem tehet a még nála is nyomorultabbakért.
Együtt remeg mindenki ebben a nem csak a fagytól hideg országban. Mindenki, akinek a lelkében még megmaradt az empátia, a mások iránti szolidaritás.
Tényleg igaza van József Attilának:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni… „
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje