Apám népes családba született, ő volt a „ vakarék „ a legkisebb gyerek. Nővérei közül hárman éltek a faluban akiket szerettem. Jó kedélyű asszonyok voltak, közülük Sára nénémet részesítettem előnyben, mert ő és a lánya Róza egy ideig nagyanyámmal és így velünk is együtt laktak. Sára nénémnek három gyereke volt úgy, hogy nem volt férje. Mentségére legyen mondva mindegyiknek ugyanaz volt az apja. Hát, Istenem sok jó széna boglya volt a határban, ahol csősz volt a szerelme. A két fiú nem élt vele, lelencben voltak Öcsödön. Csak a háború után jöttek haza. Ahogy nagyanyám meghalt Sára nénémnek el kellett költözni a Péter bátyám örökségéből, a fél házból. Nem részletezem, lényeg az, hogy férjhez ment a gyerekek nagybátyjához, ő lett öreg sógorom. Vitte Rózát is aki már nagylány volt. Előbb bánkódtam, aztán rájöttem, hogy csak nyertem vele, mert lehetett otthonról lógni hozzájuk, még úgy is ha csak a kútra mentem egy kannával vízért.
Fotó: Digitális képarchívum
Az ártézi kút mellett volt egy nagy beton áteresz a köves út alatt, aminek a másik vége éppen előttük bukkant fel. Ha nem látott senki, ezen a csövön mentem át a túloldalra. A művelet nem volt egyszerű, mert a cső tele volt üvegcserepekkel, pókhálóval, bokáig érő vízzel, amit a folyton folyó kút táplált és csordogált egy érbe. Akkor voltam bajban amikor békával találkoztam, mert az nem nézte hova ugrik amikor megzavartam. Bejutva az udvarra megjelentem a Sára néném látóterében, csak rám nézett és már tudta, hogy hol közlekedtem. Nagyokat nevetve szedte le rólam a pókhálókat. Mindez semmi ahhoz képest, hogy ő volt a falu egyik javasasszonya. Mindenhez értett. Tavasztól őszig szedte a gyógyfüveket és szárította a padláson, amik aztán vászonzacskóban elrendezve lógtak a kamrában.
Fotó: bibliotecadasbruxas.blogspot.com
Ő volt a környék csontkovácsa. Nem volt olyan rándulás, ficam amit nem tudott meggyógyítani. Az orvos is hozzá küldte a betegeket, hogy „ menj Sára nénémhez, megken és jobban leszel „. A házukkal szemben volt a kocsma, ahol mindig történt valami. Egyik alkalommal kapott az egyik legény egy akkora pofont, hogy kiugrott az álla. Nem kellett messze vinni és mert Sára néném otthon volt, leültette a földre, mögé állt egy erős vászon kendővel amibe betette a fejét. Mire a legény nagyot üvöltve káromkodott egyet, már a helyén is volt az állkapcsa. Ezek a műveletek a ház előtti gangon zajlottak. Egyszer az én bokámat is helyretette, úgy, hogy szemben ültünk egymással. Zsírral kenegette finoman, hogy ne féljek és egy rántással a bokám a helyére került miközben mindketten a földön hemperegtünk, mert én felrúgtam a széket amin ült. Amikor nagyobb lettem sokat mesélt. Nagyon szerette, hogy érdekel a tudománya. Oktatott mi mire jó és, hogy kell megfogni a beteg csontot. Amikor elkerültem a faluból akkor is meglátogattam, ha hazavitt az utam.
Családunk nagy mesemondója volt, amit tudni lehetett a falu és a család életéből azt ő tudta. Jó hallgatósága voltam, sok jó sztorink született évek alatt.
Szerző: Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
