Van egy kolléganőm. Aprócska, zárkózott teremtés. Ritkán szól, nem panaszkodik, valami mélységes fájdalom és megalázottság ül az egész lényén, amitől még kisebbnek, még esendőbbnek tűnik.
Már jócskán benne jártunk az őszben, hűvösek voltak a napok, mikor feltűnt, hogy ő még mindig egy szál melegítőben, vászoncipőben jár dolgozni. Mikor beért a melóhelyre, keze és arca már piros volt a hidegtől. 2 napig bírtam nézni, a harmadikon igen finoman, tapogatózva, hogy meg ne bántsam, érdeklődni kezdtem, hogy mitől bírja ilyen jól a hideget, hiszen mi mind már nagykabátban járunk dolgozni?!
Nagyon lassan nyílt meg, de azért csak kiderült, hogy a közmunkás bérből örül, ha a gyermekének tud ruhát, élelmet venni, magára már nem telik. Na, de ha már egy segélyszervezetnél dolgozunk, nehogy tétlenül nézzük ezt! Beszéltem a főnökömmel, majd kimentünk a raktárba és kistaffíroztam.
Utána egyre többet beszélgettünk. Kiderült, hogy elvált. De előtte még a férje porig alázta, elhitette vele, hogy se nőnek, se anyának nem ér fabatkát sem. Még a válóperen is hosszas harc volt azért, hogy legalább az akkor még csecsemőkorú kisfia vele maradhasson, ha már a nagyobbikat, a kislányát az apának ítélték. A közös lakásból a férj kitúrta, egy vas nélkül eresztette szélnek a picivel együtt. Azóta sem fizet gyerektartást, mert meggyőzte szegénykét arról, hogy ha az apa fizet, akkor az anyának is kellene, márpedig a Gyesből és a családiból éhen halnának, ha még a lányára is „költene”.
Az asszonyka hazaköltözött anyukájához, aki támogatta őt mindenben. Lelkileg is. De ő tavaly meghalt. Kolléganőm támasz nélkül maradt. Így munkát keresett. Csak épp a munkáltatók nem őt keresték. Pici gyerekkel, valós munkatapasztalat, szakképzettség nélkül esélye sem volt másra, mint közmunkára. 1,5 év folyamatos munkakeresés után így lett nálunk takarítónő. Jól, tisztességesen és alaposan dolgozik. Senkihez nincs egy rossz szava. Szinte láthatatlan.
A kisfiú közben óvodás lett, hiszen hiába volt az anyja otthon, ártunk és ormányunk kimondta, 3 éves kortól kötelező oda járni. Az óvónénik szerették a kissrácot, meg az anyukát is. Hisz a gyerek kedves, jól nevelt; az anyuka pedig mindig az elsők közt jött érte; ha kellett, segített a teremdekorálásban, a karácsonyi készülődésben.
Csakhogy mára „dolgozó nő" lett, akinek a munkaideje 16 óra utánig tart. Mostanában többször előfordult, hogy az utolsók közt, vagy épp utolsóként ért oda a gyerekért. Az óvónénik egyre többször fejezték ki nemtetszésüket.
Kedden a kolléganőm késve és sírva jött dolgozni. A vezető óvónő behívta őt egy beszélgetésre, amin a védőnő is részt vett. Elmondta, hogy a kisfiút vészesen alultápláltnak gondolják, gyanújuk szerint az anyuka éhezteti. Ezen kívül, véleményük szerint a gyermek szellemileg és mentálisan sérült, speciális oktatásra szorul. Az ügyben bejelentést tettek a gyámügyön és a nevelési tanácsadó meg a családsegítő segítségét kérték. És természetesen vizsgálat indul a gyerek helyzetét felmérendő.
A kolléganőm teljesen kétségbeesett. Hiába próbáltuk vigasztalni, hiába akart lelket önteni belé a gyerekorvos, akit a gyámügy természetesen értesített minderről. Hiába adott beutalót a gasztroenterológiára, hogy nézzék meg, nincs-e valami szervi oka a kisfiú soványságának. Hisz ő pici kora óta ismeri a gyereket. Tudja, hogy mindig is ilyen kis madárcsontú volt. Ahogy ezt tudnia kellene az óvónéniknek is, akiknek fejében mindaddig fel sem merült, hogy esetleg valami nincs jól, amíg az anyuka nem fél 5 után érkezett rendszeresen a kisfiúért.
A kolléganőm fél. Retteg… attól, hogy elveszítheti a fiát, az élete értelmét, az egyetlen lényt, aki még megmaradt neki.
Ma behozta a kisfiú rajzait. Színorgia, virágkavalkád. Ott az anyu, aki nagy és tetőtől talpig piros és rózsaszín. Még a szemüvege is. Kedves, vidám gyerekrajzok. Nem remekművek, nem képzőművészeti alkotások. Egy 5 éves, kiegyensúlyozott, boldog és szeretetben élő kisfiú, bájosan egyszerű rajzai.
Kedves Óvónénik!
Tényleg megéri nektek meghurcolni egy, amúgy is összetört lelkű anyukát, csak azért, hogy fél órával korábban mehessetek haza?
Kedves Törvényalkotók!
Tényleg ezt akartátok, amikor megszigorítottátok a gyermekvédelemmel kapcsolatos törvényeket, rendeleteket?
Nem tudom, miért, de napok óta hányingerem van.
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
