Amikor, még nem lehetett a „kütyün„ őrizgetni az emlékeket, akkor a lányoknak emlékkönyve volt.
Kicsit naplóként szolgált, vagy ha nem, akkor is szigorúan titkos könyv volt, nem illett a kicsiknek, de a szülőknek sem a nagylányok könyvét megkaparintva, elolvasni a tartalmát. Kimondottan lányos dolog az emlékkönyv, de fiúk is írhattak bele, természetesen csak a kiváltságosak. Ettől volt titkos. Előfordult, hogy kivételesen írhattunk valamelyik rokon nagylány emlékkönyvébe, akkor aztán, töviről hegyére kiolvastuk. Kiderült ki a jó barátnő, a kedves fiú aki egyáltalán a kezébe vehette. Volt belőle egyszerűbb és volt amelyikhez kis pici lakat is járt. Nagyon tudtam irigyelni azt az ismerősömet, unokatestvéremet, akinek már volt. Elég sokáig tartott ez a helyzet.
Akkor kaptam az első és egyetlen emlékkönyvemet amikor Szegedre kerültem. A mi pénztárcánkhoz elég drága volt. Aztán megjelent körülöttem az első olyan fiú, akit nem tettem hidegre az első randevú után. Ma azt mondanánk, hogy „ jártunk„. Ez akkoriban azt jelentette, hogy együtt sétáltunk, moziba mentünk ha már tovább tartott a séta két, három hónapnál akkor a kezét is megfoghatta a fiú a lánynak. Na, hát ettől a fiútól, akit Jóskának hívtak, a születésnapomra kaptam egy nagyon szép kék fedelű emlékkönyvet, ami most is megvan.
Természetesen ő írt először az első lapra nagyon szép kis versikét. Aztán jöttek a barátnők a jó ismerős fiúk, rokonok. Kerültek bele versidézetek és saját maguk költötte jó tanácsok rímbe szedve. Olyanok, mint az akkoriban divatos falvédők írásai pl. „ Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza„. Vagy pl. Vörösmarty idézet „ Az ember dolga a világon, küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért „! Ezek ma már csak szép szavak.
Az iskolában kézről kézre járt, különösen megszaporodtak a beírások érettségi közeledtével. Akkor fogtuk fel, hogy mennyi szép emléket kellene beleírni!
A középső dupla oldalt kineveztük társas lapnak, ahová azok írták be a nevüket, akik nem akartak verselni de a nevük mégis odakerült emléknek. Lehetett rajzolni és festeni is bele, akiről tudtuk, hogy szokott valamit alkotni, azt külön megkértük, hogy színesítse kicsit az emlékeinket. Így került aztán a sok kis szöveg közé egy-egy rózsaszál, vagy egy gágogó liba, kinek mihez volt tehetsége. Néha elvitte valaki, és akkor sokan gazdagították hasznos gondolataikkal, tanácsaikkal, amit soha senki nem fogadott meg, pedig így visszagondolva nem ártott volna. Ez az én emlékkönyvem valódi emlékkönyvvé nőtte ki magát, vagy inkább beleöregedett ebbe a kategóriába.
Néha előveszem, valamelyik unokámnak megmutatom, elmesélem hogy melyik név kit takar és jókat mosolygunk rajta. Ilyenkor rájövök, hogy nem szabad már túl gyakran elővenni, sok már benne az emlék!
Szerző: Kocsis Eszter
Fotók. Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
