A Kendő Ereje

„ A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.”

  Én meg itt ülök, és nézem a monitoron a budaörsi Tesco parkolójában dinnyéit földhöz csapó fiatalember arcát. Próbálom megfejteni, vajon mit érez, miközben az érett, lédús gyümölcsök vérző koponyaként csattannak a kövön. Nekem rémes látvány. Nem csak azért, mert iszonyatos asszociációkat kelt bennem a híradókban szereplő szörnyűségekkel. Mintha véres lenne körülötte a föld. 

Kép: NOL.hu

Pesti lány létemre évekig éltem vidéken. Életünket könnyítendő, megtanultam kertet művelni. Tudom, aki ott nő fel, annak nem nagy dolog, ahogy a földbe vetett magból egyszer csak kicsiny palánta, majd mindenféle finomság lesz. De nekem minden egyes bokor, tő olyan volt, mint a gyermekem. Nem csak ápoltam, gondoztam őket, de beszélgettem velük. Megdicsértem őket, ha szépen, egészségesen nődögéltek, s finoman korholtam, ha mégsem. Persze, tudtam, hogy végül megesszük, hogy akkor is „ gyilkosukká” leszek, de igazi gaztettnek azt tartottam volna, ha nem „ teljesíthették volna küldetésüket”, hogy tápláljanak, erősítsenek minket. Soha, egyetlen fogyasztásra alkalmas darabot nem dobtam szemétbe. Ha túl sok termett valamiből, ha nem lehetett a felesleget eltenni télire, akkor mindig kerestem valakit, aki örült neki, aki legalább egyszer jóllakhatott belőle.
Mert ételt kidobni – mindaddig, míg van, aki éhezik – a szememben BŰN. A legnagyobb bűnök egyike.

Tudom, a profit, a megtérülés nem érzelmi kérdés. A dinnyetermesztés munka és befektetés. Aki dolgozik, bért akar. És mégis, képtelen voltam/vagyok megérteni bárkit, aki az általa kiszámított áron alul nem adja el az terményét, inkább szemetet csinál belőle. Nem tudom megérteni, mint közgazdasági végzettségű ember, hisz nem csak a profitmaximalizálás, hanem a veszteség minimalizálása is fontos egy vállalkozásnál. Hisz, ha a befektetésnek csak egy része térül meg, akkor is kevesebb a kár, mint akkor, ha semmi sem.

És nem tudom megérteni, mint karitatív tevékenységet végző ember.

Fontosabb lenne ostobán és dühödten demonstrálni, mint az anyagi veszteségem lelki nyereséggé változtatni?
Nem jobb lenne látni az éhes gyerekek arcán felderülő mosolyt, a dinnyétől maszatos pofijukat, mint a földön értelmetlenül csorgó, dinnyevért?

Nem lenne emberibb valaki olyannak adni, aki talán életében utoljára eszik ilyet?
Igen, tudom, ez a kapitalizmus. Amikor a tengerbe öntik a kávébabot, az utcát öntözik tejjel, és bármi szemétté változtatható, ami nem hajt elég hasznot. Növény, állat, ember.
Ez a kapitalizmus, tényleg? 
Nem lehetne másként, kicsit emberibb módon, kicsit értelmesebben?

Szerző: Mérei Böbe