Állok az idegen ház idegen udvarán, az idegen nő mellett, nagyon sír, sovány testét szedett-vedett ruha takarja, nagykabátja nincs, szeme alatt sötét karikák, két sírás közt csak bámul a semmibe reményvesztetten, ott a két gyerek, munkája nincs, volt ugyan, de nem fizették a bérletet, az is havi 51 ezer, nincs értelme feljárni, a kórház elvitte a pénzét, nem kap özvegyi nyugdíjat, nincs meg a státusz hozzá, a gyerekek sem kapnak valószínűleg árvasági segélyt, majd néz valamit; ő még mindig várja, hogy hazajön, olyan fiatal volt. Sír.
Lassan duruzsolok hozzá, az idegen ház idegen udvarán az idegen nőnek, hogy hallottam, mi történt vele; nézze, én is nagy sz@rban vagyok, meglehetősen nagyban; de annyi segítséget kapok, látja, mosolygok is; tudom, milyen az, ha nincs mivel fűteni a következő héten; tudom, mennyit számít minden kinyújtott kéz; én annyira szerencsés vagyok, olyan sok barátom van, annyian szeretnek, annyit köszönhetek nekik; és annyira tudom a leckét; továbbadnám, amire nincs szükségem; fogadja csak el, ha jobban lesz, majd ő is továbbad valamit másnak, így megy ez, és ennek örülni lehet, ezért hála tölti el az ember szívét; a hála meleg, ilyen hidegben nagyon jól tud esni; ugyan ne sírjon már, a sírás növeli a kétségbeesést, nevetni kell, a legnagyobb gondban is ott van valami öröm, arra kell koncentrálni, attól könnyebb lesz.
Megérintem, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, hogy átadjak valami energiát; az idegen ház idegen udvarán az idegen nőnek; megérintem a rázkódó vékony testét, fázik, rázza a hideg, vagy talán a sírás, a remény hiánya rázza; átveszem azt a nyomorult rázkódást, érzem, ahogy belém kúszik, és már én is zokogok, az idegen ház idegen udvarán, az idegen nővel; ki tudja, mit siratok; én, az örök optimista, aki a legnagyobb bajban is képes tiszta szívvel nevetni, akinek agyoncsaphatatlan az életöröme; siratom a nyomort, az örök emberi kínlódást, a testbe zárt fájdalmat, az állandó küzdést; és arra gondolok, hogy az idei advent alatt annyi jót tapasztaltam, annyi hálát és isteni gondviselést éltem át, hogy biztos léptem egyet a rezgésszintemmel.
Szerző: Varga Netti
Forrás: Kendő Ereje