Egyik este kocsival jöttem haza a 12 órás kórházi műszakomból. A rádióban szólt a zene, imádom a régi muzsikát, amikor megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám, de kihangosítva felvettem. Még nem tudtam ki ő, de bemutatkozás helyett azzal nyitott, hogy rám szólt, halkítsam le a rádiót. Ebből a gesztusból, meg a hangjából rájöttem ki a hívó fél. Egy régi barátnőm. Tragikus hangon közölte, hogy a férje 1 hete stroke-t kapott, benn van a Dél-Pesti kórház neurológiáján. Gondolataimban bevillantak az intenzív ápolói gyakorlatom alatt szerzett képek. Eszméletlenül, bénán, mindenféle csövekkel ellátott, kommunikálni nem tudó, gépekkel lélegeztetett emberekről. Kicsit még beszélgettünk a beteg állapotáról, ami nem ennyire súlyos, de az egész család nagyon meg van ijedve, ezért, mivel jól ismerem a férjet is, megígértem, hogy másnap bemegyek.
Reggel el is indultunk, Bogival a lányommal. Ő volt a fuvarosom. A kórház előtt egy szemernyi szabad parkolóhely sem volt, ezért továbbmentünk, és az oldalsó nem betonos, hanem murvás parkolóban kerestünk helyet. Több, mint 50 éves emlékem fűződik ehhez a területhez. Akkor egy kietlen préri volt, gyönyörű, harsogó fűvel és mezei virágokkal. Nagyanyám testvére és a családja lakott akkoriban itt Erzsébeten, és erre a rétre járt ki a környékbeli gyereksereg játszani. Amikor náluk nyaraltam, én is. Virágot szedtünk, karkötőt fontunk belőle, fogócskáztunk, labdáztunk, sörgőztünk, meg minden olyasmit amit akkoriban az 5-10 év közötti gyerekek játszottak. Igen ám, de ide volt kipányvázva egy birka is legelni. Nem tudom kié lehetett, meg miből gondolta azt, hogy jó ötlet Pesten egymagában egy nagyon nagy szarvú kost tartani, de az bizony ott volt. A nagy viháncolásban, fogócskázásban nem vettem észre, hogy közel kerültem a területéhez, azt meg főleg nem, hogy valahogy elszabadult. Csak arra lettem figyelmes, hogy kiabálnak a többiek szaladjak, mert mögöttem van a kos. Hátranéztem, és csak a leszegett fejét, meg a csavaros szarvait láttam, amivel fel akart öklelni. Uccu szedtem is a lábaimat, hamar be a házak közé az utcára. Otthon persze jól kinevettek, amiért megijedtem a "vadállattól", pedig nekem, akkor egyáltalán nem volt vicces. Ma már jót mosolygok rajta, igaz ehhez kellett 20 év tanyás lét, meg egy pár, még a kostól is nagyobb hím állat.
Szóval, ezen a helyen, egy sorból kiálló Suzukis helyére parkoltunk le, és mentünk be a kórházba. Az épületet nem tudom le kell-e írnom, van-e aki nem ismeri?
Akit érdekel a linkre kattintva elolvashatja a történetét, megnézegetheti róla a képeket.
Az biztos, hogy az épületen erősen látszik a majd 40 év vasfoga.
Az osztály, ahová igyekeztünk az 5. emeleten volt. Lift meg csak 1. Illetve az volt 4 is, de csak 1 működött, a páternoszterek mellett. A liftbe jutáshoz is sokat kellett várni, tekintettel arra, hogy 8 emeletes épületről van szó, és 5 fő fért be egy liftbe. Már vagy nyolcan várakoztunk türelmesen, amikor megérkezett egy pongyolás hölgy is a büféből, kezében 2 fedetlen papír pohárban lévő forró kávéval. Lelki szemeim előtt láttam, amint a liftben mellém fog szorulni, a kávéját pedig végigfolyatja a ruhámon. Bogi elég bátornak érezte magát, hogy inkább elinduljon a folyton mozgó páternoszterrel. Szerencsésen, (ő bokatörés, én kávélocsolás nélkül) értünk fel mindketten, majdnem egyszerre az ötödikre. A folyosón meg mintha egy méhkasba kerültünk volna. A kórtermekből szűrődött ki a kórház hang, a nővérpultban néhány nővér telefonált, dolgozott, a folyosón a betegkísérő tolt egy férfit valamilyen vizsgálatra, a felvételi szoba előtt sok-sok beszélgető hozzátartozó, akik leselkedtek be, hogy mikor szabadul fel éppen az az orvos, akivel beszélni szeretnének.
Megtaláltuk a keresett kórtermet, ahol betegünk az ajtóban állt, szemmel láthatóan nem volt annyira komoly az állapota, mint amilyent magamban vizionáltam. Az osztályos orvos az egyik beteggel beszélt, míg a takarítónő a kórtermet a folyosón, az ajtó előtt hagyott kocsijáról mosta fel. Persze ilyenkor nem csörtet be az ember a sáros cipőjével, ezért az ajtóban végignéztük, hogy nem volt fekete büdös felmosóvizes vödre. Csupán egy tiszta vizes medencéje, amibe a tiszta, száraz mopot mártotta bele, lecsorgatta, feltörölt és a szennyes mopot egy zsákba dobta. Ebben a kórteremben ezt 3x ismételte. Tehát kórterembe nem vitt be, kórteremből nem hozott ki fertőzést, vagy piszkot. A takarítás közben is benn tartózkodó osztályos doktornő, szinte kiszaladt a kórteremből, de sikerült őt pár szóra megállítani, hogy információt kérjek a beteg állapotáról. Azt mondta, most valaki más várja, de egy fél óra múlva keressem, akkor beszélhetünk.
A kórterem 5 ágyas volt, minden ágy foglalt. Minden kórteremhez tartozott egy wc-s fürdőszoba, de aki kitalálta ezt az ablak nélküli elszívós rendszert a vizes blokkra, annak minimum egy Nobel díjat megszavaznék. És ez nem csak erre az intézményre jellemző, hanem számtalan, köztük a jóval később épült non plus ultra Honvéd kórházra is. Hiába van tisztaság a fürdőben, állott, dohos, penészes az illat. Fogas nem volt, ahová a kabátunkat letegyük, ülni is csak egyikünk tudott, mert az 5 ágyhoz két hokedli jutott. Asztalt egyáltalán nem láttam a kórteremben, de az ablakpárkányon szépen felsorakozott 5 darab vadonatúj biblia. Ottlétünkkor volt ebédidő. A betegünk is megkapta egy mozgatható ágyasztalra az ebédjét, aminek szívesen nekilátott. Azt mondta kellemes az íze, hőmérséklete az ételnek, mégis ott hagyta a felét. Nem kívánt többet enni. Felesége egy kis gyümölccsel, nasival egészítette a menüjét, de azt mondta, bőségesen elegendő lenne egy fekvő embernek az, amit benn kap. A többiek nem is figyeltem miről, talán az éjjeliszekrényükről ettek?
Az ágynemű? Hát az hagyott kivetni valót maga után. Nem csak az volt a baj, hogy gyűrött és egy hetes volt, hanem bizony voltak rajta olyan foltok, amiket nem szívesen analizálnék. És hiába kérte a beteg, hogy cseréljenek, nem volt textília.
Ez a szomszéd, vizsgálaton lévő beteg ágya.
Közben befutott a feleség is, így együtt mentünk az osztályos doktornőhöz érdeklődni, hisz a beteg hozzátartozója, az eddigi információk alapján egyáltalán nem volt megelégedve a doktornő tudásával, hozzáállásával. Aggódott a férje állapotával, betegségével, a jövővel kapcsolatosan. A folyosón nem láttuk a doktornőt, csak azt, hogy változatlanul rengetegen álldogáltak a már szinte orvosi fogadószobának kinevezett vizsgáló előtt, ahol folyamatos volt a fluktuáció a hozzátartozók között. Tisztára szürreális volt az egész. Időnként úgy látszott egy egy hozzátartozó belecsípett valamelyik orvosba, és a húsánál fogva tépte szét a kérdéseivel. Mint a csirip csirkék. Ő meg türelmesen válaszolgatott. Pont, mint a "mi" doktornőnk, amikor megérkezett. A beszélgetést én kezdtem, és minden, a betegnek és a feleségnek is fájó pontot érintettem. Az elhelyezkedésünk a térben olyan volt, hogy a két fél között helyezkedtem el, és végig mediáltam a "szemben álló" felek (a beteg, orvos) között. Sikerült kb 10 perc alatt közösen hozott konszenzusra jutni, a beteg hasznára konstruktívan beszélgetni, megállapodni az előttük álló feladatok megoldásában. Megkérdeztem mivel tudná a család a beteg panaszos dolgait enyhíteni. Vigyenek be ágyneműt, vagy vérnyomásmérőt? A doktornő nővért kért. Azt mondta, hiába írja ki az esti vérnyomás mérést, nincs elég nővér, aki megcsinálja.
Majd visszamentünk a kórterembe, megnyugtattam a beteget, meg el is köszöntem volna illendően. Ahogy feküdt az ágyban fölé hajoltam, hogy megpusziljam, a fenekemmel meg felborítottam a mobil asztalon lévő kávés poharat, aminek a tartalma végig folyt hátul a világos farmeromon.
És még én hisztiztem a liftben, a nyitott kávés pohár miatt.
Lefelé rávettek, hogy vállaljam be a páternosztert nem olyan bonyolult belelépni. Összeszedve a bátorságom enyhe sikoly közepette sikerült is. Majd a kiszállásnál ránk szóltak, hogy az kórházi dolgozóknak van fenntartva, de akkor már nem fordultunk vissza, hogy a lifttel jöjjünk le.
Kinn a parkolóban már csak egyedül állt a sorban az autónk, aminek a szélvédőjén büntetés virított. Felálltunk ugyanis a fűre. Pedig nem, mert csak egy parkoló kocsisorba álltunk be. A franc se látta, hogy az már fű, és nem murva. Örültünk, hogy kiállt a Suzukis és gyorsan beálltunk a helyére. Drága beteglátogatás lett. Ez biztos a kos bosszúja, amiért nem sikerült 50 éve felöklelnie.
És azóta sem megy ki a fejemből ez a kórház látogatás. Én, (és velem együtt több tízezren) aki mindkét oldalon álltam már, nem is egyszer, de százszor, mit tudna tenni ennek a fenntarthatatlan egészségügyi állapotnak a megoldásáért. Hogyan lett harcterület az egészségügy, a kórházi ellátás? A közös ügyért dolgozó beteg és orvos miért állnak szemben egymással? Jobb, volt 40-50 évvel ezelőtt, amikor még a betegjog szót sem ismertük? Vagy most jobb, amikor a családok előbb konzultálnak ügyvéddel, mint orvossal? Ezen gondolkodom egy hete. Azt hiszem találtam is ki valamit, de azt egy következő bejegyzésben írom meg.
Szerző: Sándorné Kósa Brigitta
Forrás: Kendő Ereje