Bizonyos emberek szerint szélsőséges pedagógiai elveket vallok. Tény, hogy eret vágtam volna magamon, ha egy gyerek is rosszul érzi magát az óráimon, vagy úgy jön ki onnan, hogy nem tanult valamit. De nem erről akarok írni.
A mai napig úgy gondolom, hogy az osztályozás, főként alsóban, HIBA - van még egy csomó hiba a rendszerben; de ez a fajta sablonossá silányított méricskélés mindenképpen félrevezető és káros: demotivál, frusztrál, megfelelési kényszereket alakít ki, ezzel háttérbe szorítja azt az önfelfedezést, ami alapján egy kisember a saját útján, a saját képességei szerint teljesíteni képes abban, amiben jó. Nem is ismerik magukat a gyerekek, nincs energiájuk az önmegfigyelésre, az öntudat kialakulására - minden energiájukat lefoglalja a kocka-rendszernek való megfelelés; amihez a felnőttek oly módon asszisztálnak, hogy más értéket nem is ismernek el zsinórmértékként.
Kedden a parlament elfogadott egy törvényt, melyben nemhogy az osztályozás idióta rendszere alól adna általános felmentést, hanem még azokat a gyerekeket is alá vonja, akiknek igazoltan, genetikailag, születésüktől fogva problémáik vannak, sajátos nevelési igényűek, fogyatékkal élők. Ráadásul megfejeli azzal, hogy nem is kell hozzájuk speciális tanár.
Az csak egy dolog, hogy a kormány megint alászúrt az amúgy is haldokló oktatásnak egy merőben szakmaiatlan törvényjavaslattal; ezt már megszoktuk, nem szereti a kiművelt, gondolkodó embereket.
De úgy gondolom, hogy ezzel nem csak annak a több tízezer gyereknek és szüleinek az életét keserítette meg. Az összes többiét is megkeserítette, 30 éves, generációkon átívelő, a mostani elvetélt generációk lúzer gondolkodását folytató, ugyanolyan lúzer szocializációt konzervál ezzel. Egy olyan társadalmat örökít át, ahol természetes folyamat a másság kitaszítása, bizonyos rétegek nem-emberszámba vevése, ahol az egyéni képességeket figyelembe véve nem dolgozunk együtt, ahol vannak nem-hasznos tagok is, ahol állandósul az alá-fölérendeltség, ahol nincs integráció, ahol nem összedolgozunk, hanem egy mérce szerint méricskélünk és ítélkezünk. Nem használjuk fel mindenkiből azt, amiben jó, amiben többet tud nyújtani, amit csak ő tud (mindenkiben van ilyen), hanem kizárunk a közös munkából embereket, megnehezítve ezzel az ő és a saját dolgunkat is. Akár beleesik a gyereked az SNI kategóriába, akár nem, érinteni fog a törvény: az a társadalom, ami nem tud minden tagját mozgósítva együttműködni, képtelen a fejlődésre. Az a gyerek, aki ilyen környezetben nevelkedik, nem lesz olyan sikeres, mint amilyen lehetne. Hiába ötös, hiába tanulmányi verseny, hiába igazgatói dicséret - egy halott rendszer halott elismerései ezek, nem pedig életrevaló törvények.
A saját gyerekeink alatt vágjuk a fát. Már megint.
Szerző: Varga Netti pedagógus, képzőművész
Forrás: Kendő Ereje
