(In memoriam egy 18,5 éves énem)
Nem voltam az a kifejezetten "jó gyerek" gimnáziumban. Nem voltam egyébként rossz se, ártani nem ártottam senkinek, rosszindulat vagy negatív kisugárzás nem szorult belém - fogalmazzunk úgy, hogy "eleven" voltam. Vagy mondhatjuk azt is, hogy 16 éves koromban kezdődött az a rezgésszámú életfrekvencia, ami azóta is egyre gyorsul. Kinyílt a világ.
A tanulást nem vittem túlzásba, mert sajnáltam rá a drága buli-időmet. Bemásztam a tanári asztal kis oldalszekrényébe, hogy onnan húzogassam a damilra kötött csokit, amikor a tanár hozzá akar nyúlni. Kimásztam a harmadik emeleten a tetőre, és benéztem a szomszédos terem ablakán - kívülről, háttal a tanárnak, szemben az osztállyal, akikre olyan vihogás jött rá, hogy az egész szünetet is az osztályteremben töltötték. Elcsentünk egy dinnyét a gólyatábori munícióból, a szomszédos stégen földhöz csaptuk, és tenyérrel habzsoltuk. Rávettem a haverjaimat, hogy az órák közti szünetekben az értékmegőrzőben misztikus szellemidézéseket folytassunk. Tüsszentőport vittem a suliba, és aznap - a tanárok legnagyobb megdöbbenésére - a fél évfolyam influenzában fetrengett az órákon. Fagyizni szökdöstünk a Romantikába órák között. Tubusos kondenzcsíkot árultunk Keszthely utcáin a drámafesztivál alatt, éjjel pedig összekötött lepedőkön másztunk ki a bezárt kollégiumi emeletekről. Úgy tudtam nevetni az ebédlőben, hogy az orromon jött ki a répa.
Látható, nem voltam az az áldott jó gyerek. A tanulást leginkább szünetekben, buszon űztem, max egy órát szántam rá a délutánjaimból. Szóbeli érettségi előtt két nappal úgy zavartak haza a tanárok a barátaimmal együtt; mondván, az érettségi szünet nem arra való, hogy visszajárjunk viháncolni az iskolába, már másfél hónapja keményen tanulnunk kellene.
Rászántam azt a két napot, egye fene.
Kitűnőre érettségiztem.
Nagyjából ugyanígy nézett ki a négy gimis év alatt az összes bizonyítványom is, vagy egy négyessel, vagy színötössel. Nem tudom, hogyan, de a magatartás is ötös volt.
A gimi után pedig úgy rákattantam a tanulásra, annyira megéreztem a tudni-vágyás izgalmát, hogy nem tudtam abbahagyni. Nem maradtam le semmiről.
Én azt hiszem, azért történt mindez így, mert - abban a fázisában az életemnek - egyszerűen képtelen voltam rágörcsölni a teljesítményre. Sem előtte, sem utána ezt ilyen tisztán nem tudtam meglépni, erősen maximalista vagyok - de ott valahogy mindig arra tudtam figyelni és azt tudtam csinálni, ami érdekelt és amit kedvvel tettem.
Szerettem azt a sulit, szerettem azokat az embereket. És évek teltek el azóta, hogy újra lássam, amit ott ösztönszerűen megéltem: nem attól teljesít valaki jól, hogy görcsösen teljesíteni akar.
A siker nem függ össze az izzadtságszagú időtöltéssel, a feszes akarással, és gyakran a fáradhatatlan szorgalommal sem. A kedvvel függ össze. Hogy van-e affinitásod a tevékenységhez, hogy van-e életkedved végigvinni a folyamatot.
Amit meg kell tanulnod, amit tudnod kell, azt meg fogod tanulni. Jó jegyekkel, vagy anélkül. Oktatással, vagy anélkül. A tudás nem jegyfüggő, a siker nem oktatásfüggő. Ne görcsölj nagyon rá. Csak tudd, hogy mit akarsz - az sokkal fontosabb.
Hajrá, skacok, holnapra!
Szerző: Varga Netti Netti/TÉR-kép
Forrás: Kendő Ereje
