Ha már Valentin...
Azt hiszem, az életben a két legnagyszerűbb dolog: szeretni vagy szeretve lenni.
Igen.. így...vaggyal.
Mert nagyon ritka az a pillanat, amikor a kettő együtt jár.
Nem hiszek a permanens szeretésben. Voltam már többször szerelmes, imádom a gyerekeimet, unokáimat, de tudom, hogy voltak pillanatok/percek/órák, talán napok is, amikor nem azt éreztem, hogy szeretem a párom, vagy az utódaim. Dühös voltam rájuk épp, vagy csak szerettem volna kicsit nélkülük lenni.
És tudom, hogy ők is voltak így velem. Akkor persze mindnyájunknak rossz volt. Annak is, aki épp nem szeretett, meg akit épp nem szerettek.
De hiszek abban, hogy pont ezek az időszakok erősítik meg igazán a másik iránti érzéseinket. Hogy ilyenkor döbbenünk rá igazán, mit is jelent nekünk a másik.
Fotó: Jaksa Magdolna Lívia
És azt hiszem, kicsit erről is szól a Valentin nap, meg a Karácsony is.
Amikor egy apróbb/nagyobb ajándékkal " vezeklünk", kérünk bocsánatot azokért az időszakokért, amikor nem tudtunk szeretni.
Persze, nem a giccsparádéra, az eszetlen költekezésre, a tartalom nélküli üres szavakra gondolok. Nem a csapból is folyó " boldogvalentin "- ozásra.
Hanem egy szebben tálalt vacsorára, egy figyelmesebb beszélgetésre, egy buksisimire.
És arra, hogy akár csak suttogva is kimondjuk:
Szeretlek.
Mert mondani kell! Nem mindig, nem rutinból.
Hanem igazándiból.
Hogy tudja, érezze az a rémes kölyök, akitől naponta a falra mászunk.
A párunk, akinek rigolyáitól, hülyeségeitől már néha kiütésesek leszünk.
Mert bízniuk kell abban, hogy mi akkor is szeretjük őket, amikor nem.
Különben megette a fene ezt az egészet!
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
