Nagyon fáradt vagyok. Nem, nem a munkában, a háztartásban vagy valami sportolásban fáradtam el. Érezted már, hogy elfáradt a lelked?
Itt ez a -20 fok. Emberek fagynak meg. És a civilek, a lakosság, a Facebook csoportok, a civil szervezetek összefognak. Mindenki. Kabátokat lehet elhelyezni, meleg ételt, teát főzni, szendvicset gyártani. Az én Facebook-om is olyan, mint egy kis méhkas. Állandóan röhögnek, hogy úgy néz ki a szakadt 20 éves kocsim, mint valami málhás szekér. Mert mindig van benne egy zacskó kiselejtezett, de még jó, működőképes, használható zacskónyi gyerekjáték, mindig van összekészítve 1-1 váltás ruha, ha valaki olyan jön velem szembe, akinek épp erre van szüksége. Mindig van benne pléd, plusz cipők, évszaknak megfelelően most sapka, sál, kesztyű, és használható, még jó holmik. Igen, fazekak is csörögnek, annak is van ám helye, meg néha nagybevásárláskor benne „felejtek” a kocsiban némi tartós élelmiszert is.
kép: dreamstime.com
Azt hiszem, az én megfertőződésem a „kórral” úgy 5 éve kezdődött. Egy multinál dolgoztam, rohangáltam az országban bevásárlóközpontból bevásárlóközpontba. És az egyik vidékiben volt egy mindig mosolygós, de szomorú szemű kolléganőm. Csinos, vékony. Legalább 20 évet tagadhatott volna le a korából, én még azon is meglepődtem, hogy elmúlt 18, kiderült, hogy idősebb nálam, és egy 8 éves kisfia van. Nagyon kedveltem, okos, értelmes nő, bár kebelbéli barátnők sose voltunk. Eldolgozgattunk egymás mellett egész nap, aztán az ő munkaideje lejárt. Én mindig egy órával később végeztem.
Egy téli este kikanyarodtam a kocsimmal az áruház parkolójából siettem volna haza, nekem még 2 óra autókázás volt hátra. Megálltam a piros lámpánál, pont a buszmegállónál. Akkor láttam, hogy ott áll ő is. Kinyitottam az ajtót, hogy szálljon be, elviszem, iszonyú hideg volt. Szabadkozott hogy nem, messze lakik, de szerencsére időközben zöldre váltott a lámpa, és annyira dudáltak már mögöttem, hogy kénytelen volt beszállni. Nekem se egyszerű nemet mondani, én tudom. Szóval jól kifaggattam, hogy hol lakik. Nem hazudott, tényleg messze. Bő 30 percet autókáztunk a városból kiérve, mire eljutottunk arra az útra, ami az ő tanyájukra visz. Lassan mentem a döcögős földúton. Közben kérdezgettem, mennyi idő neki bejárni, hát oda 1,5 óra tömegközlekedéssel, és 3 km-re van a buszmegálló. Vissza ugyanez. Nem tudom, miért, de végignéztem rajta. Egy elegáns, de vékony szövet kabát volt rajta, harisnya, fekete nadrág (sötét nadrág/szoknya plusz világos felső volt az előírás a munkában), és rajta egy elöl zárt, de hátul nyitott szandálszerű körömcipő. Rajtam is csak egy magassarkú zárt cipő volt, de kocsival az más ugye…
És nekem akkor esett le. De mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Ő azért olyan vékony, mert nem eszik rendesen. Sose jött fel a dolgozói étkezőbe enni napközben velünk. Azért van rajta ilyen cipő, mert csak ilyen van, ezt követeli meg a munka, ő pedig választott, hogy téli cipő vagy lesz miben dolgozni… Én ott és akkor lefagytam. Kiszállt a sötét tanyánál, elbúcsúztunk, rám 3 óra vezetés várt még. Már útközben hívtam a főnököm, hogy holnap vissza akarok jönni ide, bízzon bennem, nagyon szeretnék stb. Megoldották.
Másnap visszamentem abba a városba. Munka után mondtam, hogy ne is induljon el, mert megfázik, elviszem kocsival. Hazavittem megint a tanyára, és amikor kiszállt, a kezébe nyomtam a pakkot. Majd mielőtt meg tudott volna szólalni, otthagytam. Láttam, utána sokáig keresett többször telefonon, de nem mertem felvenni sosem. Egy hónappal később megint találkoztunk. Egy a cipőméretünk, és megismertem az én egyik cipőmet rajta. Hát ilyenek miatt van nálam mindig tele a kocsi mindenféle dolgokkal. Mert aztán valahogy én is érzékenyebb lettem az ilyen dolgokra. Elkezdtem jobban figyelni az embereket. Végérvényesen megfertőződtem... Egy idő után már nem volt furcsa vagy új, ha a nyári 40 fokos melegben egy hűtött ásványvíz helyett kettőt veszek, és az egyiket odanyújtom pl. egy idős embernek az utcán, vagy egy hajléktalannak. Teljesen természetes volt számomra, hogy segíteni kell a menekülteknek. A gyerek kinőtt ruháinak is mindig kerestem új tulajdonost.
Úgy érzem, amit tudtam, megtettem mindig. De valahogy most olyan érzésem van, hogy nem megy. Elfáradtam… Már csak 2 kabát maradt a szekrényemben. Már nem 30 pár cipőm van, csak az a 2-3, amit aktuálisan hordok. Igen, biztosan azért, mert már én se élek olyan jól, mint régen, én is érzem, hogy más, hogy az én pénzem is kevesebb. Akármerre nézek, mindenhol ezt teszik a barátaim is. Hol szendvicseket csinálnak rászorulóknak, hol időseken próbálnak segíteni, hol hajléktalanokon, hol romákon, hol nagycsaládosokon, hol kisnyugdíjasokon. És egyre több ember van, aki segítségre szorul. És egyre kevesebben vannak, akik segíteni tudnak. És mindig csak a civilek. Értem én, hogyha bármi történik, ők azok, akik eleve a helyszínen vannak, akik azonnal tudnak segíteni. De mégis.
Én reggel belenéztem a tükörbe, és éreztem, hogy elfáradtam. Nem megy tovább. Tisztában vagyok vele, hogy nem menthetek meg mindenkit. Hogy nem tudok mindenkinek segíteni, mert az én lehetőségeim is végesek. És ezt elfogadtam már. És beletörődtem. De akinek tudok, attól sosem fogom megtagadni a segítő kezet. De nem megy. Előbb-utóbb megszakad a szívem, ha még egy szörnyű sorssal találkozom. Ha nem tudok valakinek segíteni. És csak néztem magamat a tükörbe, hogy karikás a szemem, öregedtem vagy 5 évet. Pihennem kell. Lazítani, kikapcsolódni, és ez azzal jár, hogy embereket kell magára hagynom…
Délután mentem a gyerekért a suliba. Vártam a folyosón az osztályterem előtt. A szomszéd osztály tanító nénije rohant a mi osztályunkba, és kérdezte Tünde nénitől: nem maradt egy csokitok uzsonnáról? Eggyel kevesebbet kaptak. Az én fiam meg akkor jött ki, épp a kabátját próbálta felhúzni, csak odacsípte a zippzár a sálat. Gondolkodás nélkül belenyúlt a táskájába, és elindult a két tanító néni felé. Nyújtotta nekik, hogy otthon úgyis biztos van valami csokink, adják oda az övét, ő odaadja szívesen. Nem fogadták el, de döbbenten nézték a gyerekemet. Mondjuk, én is…
Hazaértünk. Az előbb kezdtem el a kádba engedni a fürdővizét. Belenéztem egy pillanatra a tükörbe. Visszafiatalodtam. Igen, fárad a lélek is néha. Pihennie is kell. És feltöltődésre is szüksége van. Meg kell találni az összhangot és az egyensúlyt. Mert van egy következő generáció, akiknek meg kell tanítani, mi az a nagylelkűség, az önzetlenség, az adakozás, a társadalmi felelősségvállalás. Hogy nem átlépünk egy másik emberen, hanem lehajolunk hozzá, és megkérdezzük segíthetünk-e valamit. ❤
Szerző: Maja Gabriella Mia
Forrás: Kendő Ereje
