Hetek óta összeszorított foggal és a torkomat szorongató sírással dolgozom. Nem csak azért, mert sok a munka, nincs idő pihenni, erőt gyűjteni. Sokkal inkább azért, mert nehéz könnyek nélkül nézni, hogy mivé teszi az embereket a nélkülözés, a szegénység.
Jobb napokat látott, tisztes munkában megfáradt idős emberek köszönik meg szinte földig hajolva az élelmiszer-csomagokat. Korán megöregedett szülők és koravén gyerekek fakadnak sírva az örömtől a díszesen becsomagolt cipős-dobozokat ölelve. Kerekesszékben ülők, alig élő rákosok, betegségben megtört nők és férfiak hálálkodnak szinte kezet csókolva.
Nézem, hallgatom, ölelem és biztatom őket, miközben nem tudok szabadulni az újra és újra elmémbe toluló képtől. Egy kivert, ázó-fázó, éhező kutyát látok, amint földre kushadva, kezet nyalva hálálkodik az eléje dobott száraz kenyérért.
Micsoda mocskos és aljas világ az, ami „kutyává teszi „az embert?
Milyen öntelt, felfuvalkodott hatalom képes állati sorba kényszeríteni azokat, akik felemelték oda, ahonnan féktelen gőgjében már lepillantani sem képes az „alattvalóira”?
Szégyenkezem, és utálom azt a szerepet, amivé ettől én is leszek!
A „jótevő”, akinek hálásnak kell lenni, aki előtt földig kell hajolni. És hiába próbálom őket magamhoz ölelve felemelni, mert már nem hiszik, nem tudják elhinni, hogy én is egy vagyok közülük.
Félreértés ne essék, szeretem a munkám. Boldoggá tesz, ha – csak pár napra is – de könnyíthetek a sorsukon, a mindennapjaikon. Végtelenül jó érzés mosolyt csalni megfáradt arcokra, megcsillogtatni néhány tört fényű gyermekszemet.
De nem szeretem, nem bírom elviselni, ahogy ezek az emberek önbecsülésüktől is megfosztva, kegynek érzik azt, ami szívből és szeretetből járna nekik.
Dühös vagyok. Ordítani szeretnék és a képébe nyomni a hatalom minden képviselőjének, aktakukacának, munkáját főúri kegyként végző minden hivatalnokának, hogy:
Vigyázz!!! Holnapra te is az asztal másik oldalán találhatod magad! Te is alázkodhatsz egy nyomorult segélyért, néhány mázsa tűzifáért, egy „uraságtól" levetett ruháért, vagy a gyermeked karácsonyi ajándékáért. Mert nincs biztosítékod arra, hogy veled nem történhet meg mindez! Hogy holnap nem dönt-e le végleg a lábadról egy betegség, nem szenvedsz balesetet, nem éri egyetlen szerettedet sem végzetes kór. Hogy nem ég le a házad, nem veszted el a munkád. MERT NEM VAGY KIVÁLASZTOTT! Pont ugyanolyan ember vagy, pont annyira esendő, mint az, akit ma megalázol, akivel szórakozol, akiből gúnyt űzöl. Akit lenézel, mert nem olyan szerencsés, mint te!
De nem mondhatom, mert nem tudom megkeresni mindegyiküket. Mert a hatalom mellettük áll, őket bátorítja és ad áldást mindarra, amit tesznek. Mert a hatalom megmondta, „akinek nincs semmije, az annyit is ér".
Mondta az a hatalom, akinek nem volt semmije, mindaddig, míg a hatalmát ez a sok „senki" nem teremtette meg neki.
Szégyen ez, de nem az enyém! Csak én röstellem magamat miatta. Mert én még tudok ilyet érezni!
Mert én még a kóbor kutyától sem várom el, hogy a kezemet nyalja, hogy lekushadjon előttem az odavetett falatért. Rohadt egy kutyavilág ez! Még a kutyának sem való!
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
