Tegnap felhívott egy hölgy. Nem szokatlan dolog ez mostanság egy karitatív szolgálat adománykoordinátorának. Napi 60-70 segítségkérőt hallgatok meg. Iszonyatos élethelyzetekbe és sorsokba kapok bepillantást. Lelket nyomasztó feladat mások terheit csak egy pillanatra is átvenni, mégis milyen lehet éveken, vagy akár egy egész életen át cipelni?! Ez az, amibe bele sem szabad gondolni, ha ép lélekkel akarja az ember a munkáját végezni továbbra is.
De ez a hívás kicsit más volt, szokatlan. Az első néhány percben nem is igazán értettem, vajon mit is szeretne a hölgy. Beszélt arról, hogy évek óta mozgáskorlátozott; hogy elvitte a bank a házát; hogy most egy szociális otthonban lakik, ahol tulajdonképpen mindene megvan, csak épp az a pénz kevéske, amivel ő rendelkezhetne szabadon, vehetne egy finomabb szappant, netán egy puhább WC papírt vagy papírzsepit, esetleg egy jobb minőségű tusfürdőt magának.
Bevallom, lassan kezdtem kicsit dühös is lenni. Ugyan mit is akarhat tőlünk ez a hölgy? Megvan étele, fedele, gyógyszerei, ellátása, biztonsága, Nem fázik, nem nyomorog, nem éhezik, hát mi a fene baja van már?! Már épp kezdtem volna udvariasan lerázni, mikor elcsuklott a hangja, majd sírva fakadt:
Fotó: Pixabay
- Tudja, kedves, jön a Karácsony és én ezt évről évre rosszabbul bírom! Nekem nincs senkim! Hozzám sosem jön senki látogatóba. Még a szobatársamat is felkeresi ilyenkor a családja, pedig év közben nem igazán törik magukat. Csak hozzám nem jön soha, senki. Még Karácsonykor sem. Nincs maguk közt senki, aki ráérne, hogy az Ünnepek alatt csak egyszer is eljöjjön hozzám? Ne hozzon semmit nekem, csak üljön itt egy kicsit, beszélgessen velem, meséljen arról, mi van az otthonon kívül! Mondja, akad egy ilyen ember?
Elszorult a torkom és a visszafojtott sírástól alig tudtam válaszolni.
- Ígérem, keresek egyet.
Elkértem a címet, a telefonszámát, mondtam neki néhány kedves, vigasztaló és talán bátorító szót, aztán elbúcsúztunk. És én rohanva kaptam magamra a kabátot, leszáguldottam rágyújtani és kiengedni a könnyeimet.
Az udvaron fújt a szél, kellemetlen hideg volt és eszembe jutott gyomrom korgásától, hogy aznap még nem is értem rá enni.
De nem a hidegtől vacogtam, hanem attól, mit éreznék, ha nem lennének körülöttem a szeretteim, ha karácsonykor sem volna egyetlen barát, aki rám nyitná az ajtót, akinek egy picikét is fontos volnék.
Mert kegyetlen dolog éhezni, fázni, nyomorogni, de azt hiszem, egyik sem olyan szörnyű, mint egyedül maradni a világban.
Még a hajléktalanok többsége is tudja ezt! Ha bárki jobban odafigyel rájuk, láthatja, hogy igen kevesen vacognak egyedül hevenyészett zugaikban. Keresik egymás társaságát, csoportokba verődve próbálják elviselni az elviselhetetlent.
Úgy szerettem volna egy varázspálcát! Nem mindenhatót, nem világmegváltót. Csak egy olyat, amivel suhintva egyet soha többé nem lesz senki olyan egyedül, mint ez a hölgy. De nincs ilyenem.
Így most keresek egy EMBERT, aki legalább egy napján az évnek valakije lesz, ennek a szomorú hölgynek.
De lehet, hogy nem is egyet keresek, hanem sokat. Sok-sok embert, családokat, akik néha-néha pár órára „ örökbefogadnának”, felvidítanának valakiket, akiknek a sors nem adta meg, hogy legyen VALAKIJÜK.
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
