Emlékeznek a múltheti írásomból a talicskás nénire, aki a hornyának, kéménynek való téglákat tolta légies könnyedséggel?
Ma a piacon találkoztunk újra. A talicskájában most egy óriáspulyka ült. Megkérdeztem, lefényképezhetem-e? S ahogy ez lenni szokott, egyből kezdte igazgatni az állatot, hogy szemből kapjam le.
- Inkább vegye meg! - szól egy bácsi mögülem.
Meglepetésemben megfordulok, hadd lám, ki szól.
- Csaknem árulja? Az hittem, vette! - szólok a néninek enyhe figyelemelterelésként.
Lelki szemeim előtt látom is magamat, amint tolom át a falun ezt a talicskát, rajta ezzel a nagy lélekkel. Mosolygok.
- Árulom, Lelkem, árulom... - s míg felém siríti a pulykát, hát látom, hogy ott van a tövében egy lúd is, hogy jobb legyen.
- Meg nem veszem, meg ne bánkódjék, de a pózát Kendnek adom.
- Vegye meg! - szól az ember ismét.
- S mit csiájak vele, akkora mint egy malac! - válaszolok végre neki is.
És nevetünk. Együtt, mind a hárman.
A lúd közben kihúzza magát, egyenesen rám néz. S én úgy félek tőle, hogy nagyon várom már, hogy tovább mehessek.
- Jó vásárt, járjon szerencsével! - köszönök sebtiben.
- Köszönöm szíp beszédit! - köszön el a néni.
A vásárlás befejezése után már nem találom őket a piac bejáratánál. Bizonyára létre jött a vásár.
Szerző: Máthé Kriszta
2016. november 20.
Frumósza
Forrás: Facebook