2016. július. 24. vasárnap
Ma 30 éve vagyok anya.
Mert azzal, hogy 1986. július 24-én megszületett első gyermekem, megszülettem én is, mint anya.
Az anyasághoz mindig is volt viszonyom, hiszen mindenkit anya szült. Sokszor akartam olyan anya lenni, mint az anyám, és még többször bármilyen, csak olyan nem.
5 éves voltam, amikor apám meghalt, anyám meg 34. Magára maradt 3 gyerekkel, a két kamasz bátyámmal és velem. Állandó éjszakás volt egy szövőgyárban, hogy nappal velünk otthon tudjon lenni, de amikor történt egy balesete, amiben majdnem odalett a keze, akkor váltott és takarítónőként folytatta a karrierjét. József Attilánál olvashatók a családunkhoz hasonló sorsok.
Azt hittem mindent tudok arról, hogyan kell egy gyermekkel bánni, ellátni, nevelni, törődni, sőt mindent sokkal jobban tudok, mint az anyám, hiszen ezt is tanultam az egészségügyi iskolában. Nem akartam, hogy a gyerekem egy kis lukban éljen, hogy éhezzen, nélkülözzön, hogy folyton a cigaretta füstöt szívja magába, a részeges veszekedés, verekedés miatt ne tudja magát kipihenni, és utána iskolába menni. Én egészen más, egyszerűen csak tökéletes anya akartam lenni. Olyan, aki kirándulni viszi a gyerekét, biztosítja a sportolást, a tanulást, a tápláló ételeket, az egészséges környezetet, és a szép ruhákat.
Azt képzeltem mindig megértő, türelmes, áldozatkész, ugyanakkor következetes, és szigorú anyja leszek annak a gyermeknek, akinek egyedüli nagyszülőként anyám, meg az egész nagycsalád várta jövetelét. Hiszen, nem csak gyereknek, hanem unokának is első volt a fiam.
26 éves voltam, túl egy rákbetegségen, kemoterápián, lépműtéten, egy 16 hetes terhességmegszakításon, és azon a hiten, hogy nekem sosem lehet gyerekem.
És mégis. Háromszor is átélhettem a csodát.
Mindenféle rákészülés, tervezgetés nélkül egyszer csak pozitív lett a terhességi tesztem, amit nem is a menstruációm elmaradása, (mert az mesebeli hol volt, hol nem volt), hanem egy furcsa szag hallucináció miatt végeztettem el. A fogantatás egy csoda, egy ajándék. Az nem csak két ivarsejt találkozása, hanem számomra megmagyarázhatatlan isteni elrendelés. Nem tudok más olyan gyönyörű dolgot elképzelni, mint amikor egy gyermek növekszik a hasamban. Tudom, hogy a vérem, és egy olyan ember vére, akit nagyon szeretek. 9 hónap lebegés, ábrándozás, álmodozás.
Ezt az első fiamnál megtapasztaltam, de a másik két gyermekemnek is megvan a semmivel sem prózaibb fogantatás története, amit megkapnak ők is születésnapjukra.
Szülésznőként azt hittem a szülésről is mindent tudok. És tényleg tudtam, hogy fáj, meg azt is, hogy nem lesz könnyű szülni, hiszen végig asszisztáltam egy pár vajúdást, és segítettem világra sok sok babát. A valóság azonban teljesen más volt. Nem részletezem, hogy szakmailag, a mai eszemmel és élményeimmel mit csinálnék másként. Kezdve a burokrepesztéstől, az oxitocinos infúzión, a gátmetszésen, a sürgetésen, a vakuumon át, a bordaközé könyöklésen keresztül, amit férfiak, az orvosok műveltek velem. Mégis szerencsés helyzetben érezhettem magam, a munkahelyi ismerős környezetért, és a bába kolléganőim kitüntetett figyelméért.
Iszonyat volt a szülés!
De, azóta is azt vallom nem megszülni nehéz egy gyereket, mert az 24 óra alatt lezajlik, hanem felnevelni.
Az első pofont akkor kaptam, amikor 7 nap után hazamentünk a kórházból, és szembesültem vele, hogy nem tudok lefeküdni pihenni, mert a gyereknek teát kell főzni. Akkor jutott el az agyamig, hogy ez már mindig így lesz! Azután az aggodalmak, hogy eleget eszik-e, miért hasfájós, hogyan készítsem el a főzelékét, miért nem alszik, mitől piros a feneke, hogyan menjünk vásárolni, nyaralni, mennyire lázasodik be oltás után? Amivel szemben ott volt az aranyos pofija, az álombéli mosolyai, az ügyes mozgásfejlődése, hatalmas kacajai Buksi kutyának, mennyei babaillata, vagy akár savanyú böfije, fogzás miatti csorgó nyála, hatalmas pancsijai a kádban.
Később, amikor másfél éves lett a kisfiúnk leköltöztünk tanyára, ahová már anyám is velünk költözött. Onnan kezdve anyámmal egy egészen új dimenzióját éltük meg az anya lány viszonyunknak, hiszen én anya, ő meg nagyanya is lett. Beláttam, hogy anyám mennyi mindent tett értünk és miattunk. Mi mindenről mondott le. Ha 100 életem lenne sem tudnám meghálálni. Már senki másra nem akartam hasonlítani, csak annyi szeretet adni a gyerekeimnek, amennyit ő adott nekünk. Mert a többi csak hablatty és körítés.
Folytathatnám a felsorolást, és elmesélhetném mind a 30 év epizódjait pro és kontra. Az áldozatot és lemondást, vagy az örömöt és dicsőséget, amit csak egy gyermek képes az anyjának okozni, de aki megtapasztalta az anyaságot, mégha különböző amplitudóval éli is meg, az tisztában van vele.
Aki nem élte át, az pedig nem érti, nem értheti. Szerintem.
Rájöttem, hogy a gyerekeink a tanítóink. Azt csak botor lelkek gondolhatják, hogy a szülő feladata a gyermekét nevelni, tanítani! A csudát! Ők mutatják meg nekünk, hogyan tudunk nekik elég jó anyjuk, szüleinknek elég jó gyerekük, és az ő gyerekeiknek nagyon jó nagyanyjuk lenni.
Köszönöm hát kisfiam a tanítást! Legyen szerencséd neked is sok-sok mesterhez!
Isten éltessen sokáig Bendegúz!
Szerző: Sándorné Kósa Brigitta
Forrás: Kendő Ereje
