Úgy látszik, hogy engem követnek a padlások, vagy legalábbis bárhová megyek, megtalálom a különleges padlásokat. Az is lehet persze, hogy én keresem a lehetőséget, hogy egy kis izgalom jöjjön az életembe. Így volt akkor is, amikor Szegedre kerültem tanulni. Első évet 1949/50-ben kezdtem és az alsóvárosi zárda egyik felét kaptuk meg kollégiumnak. Szerencsénk volt, mert így, hogy előttünk is nők laktak az épületben nem kellett rajta sokat átalakítani. Teljesen más volt, mint az addigi életem, nagyon szerettem itt lakni a sok lánnyal. A bejárati kapunál napi váltással mi adtunk portaszolgálatot. Azt mondták a nevelőink, hogy így jobban megízleljük a „való világot”! Szerintem igazuk volt, igaz, hogy, amikor éjjel ott maradtunk ketten a szobában magunkra hagyva, jöttek az árnyak a falon és vele együtt a félelmek. Természetesen, amikor rám került a sor felerősödött a fantáziám. Ezekben az években mindenki és minden ellenség volt, akiről, amiről nem tudtuk, hogy konkrétan mi. Az imperialistákról fogalmunk sem volt, hogy kik, de az biztos volt, hogy félni kell tőlük. Amikor kiderült, hogy látjuk az árnyakat, akkor főhetett a fejünk, hogy azt most akkor minek tálaljuk. Egy ilyen estén fújt a szél az ablakunk előtt, madzagon lógó villanyégő nyikorogva himbálózott. Olyan képeket vetített a szoba falára mintha ember lenne. A szobában sötét volt, nem égethettük 10 óra után mi sem a villanyt, mert az a szocializmus javainak pazarlása lett volna. Mit mondjak, eléggé féltünk Idával a párommal, akivel mindent elképzeltünk, leginkább azt, hogy jönnek a Szerbek és elfoglalják a kollégiumot, vagy reális veszélyként az apácák akarják megtudni, hogy mivel foglalkozunk, mit tanulunk, és egyáltalán mire készülünk velük kapcsolatban. Reggelig nem jöttek, mi ennek ellenére le sem hunytuk a szemünket. Reggel az volt az első dolgunk, amikor jött a nevelő tanárnőnk, hogy előadtuk tapasztalatainkat. Közösen kitaláltuk, hogy legjobban akkor tudunk végére járni a dolognak, ha felmegyünk a padlásra és ott mi kémleljük ki, hogy ők mit csinálnak. Máig nem tudom, hogy sikerült meggyőznünk Anci nénit, nevelő tanárunkat, de sikerült. Következő nap délelőtt hozott egy hatalmas kulcsot és mi hárman titokban, hogy a többi lányt ne ijesszük meg elindultunk felfedezni a padlást. Nagy nehezen a berozsdásodott ajtót a hatalmas kulccsal sikerült kinyitni. Elindultunk egyenesen az apácák lakrésze felé. Ezen a padláson nem voltak érdekes elrejtett dolgok, de volt annyi pókháló, hogy szinte falat húztak egyik gerendától a másikig. A pókhálónál csak az évtizedes por volt vastagabb, amiben óvatosan haladtunk előre ott hagyva a lábunk nyomát.
Fotó: Pixabay
Eljutottunk egy újabb vasajtóhoz, amin nem tudtunk átjutni, de felfedeztünk egy elfogadható nagyságú ablakot, amin éppen az egyik átjáró folyosóra lehetett látni. Itt aztán kiélveztük küldetésünk minden percét. Láttuk, ahogy jönnek—mennek a fiatal és öregebb apácák közben dudorásztak hónuk alatt a bibliával, vagy valami ruhadarabbal, esetleg kézi táskával. Hallottuk, hogy az egyik szobában géppel ír valaki. Na, ez lett igazán gyanús, biztosak voltunk benne így távolról is, hogy csakis rólunk készítenek jelentést valami külföldi ellenségnek. Anci néni úgy gondolta, eleget láttunk tapasztaltunk, kiadta az utasítást, hogy menjünk óvatosan visszafelé. A már felfedezett útvonalon szerencsésen eljutottunk a nagykapu szerű ajtóig és lejöttünk a padlásról. Ahogy a világoson egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés, úgy néztünk ki mintha az összes port és pókhálót lehoztuk volna magunkkal. Kaptunk Anci nénitől egy soron kívüli lehetőséget fürdésre és hajmosásra. Megdicsért bennünket éberségünkért és a lelkünkre kötötte, hogy senkinek ne mondjuk el hol jártunk. Mélyen hallgattunk egészen addig, míg este a takaró alatt szépen kiszínezve el tudtuk mesélni a hálóteremben. Mondanom sem kell büszkék voltunk, a lányok irigyek a nagy kalandunk miatt. Az idő vagy a véletlen bennünket igazolt, mert az apácákat következő nyáron elvitték, kitelepítették. Az ő lakrészük is a mi kollégiumunk része lett és közelről láthattuk azt, amit a padlásról felfedeztünk. Hogy mi volt ott? Hát, a szobákon kívül a nagy semmi. A korra ez volt a jellemző az ellenség keresése. Ha nem találtak semmit, akkor csináltak, mert kellett valaki ellen harcolni. Valahogy úgy mint most, nem érdekes, hogy ismétlődnek a dolgok? Olyan ismerős nekem ez a helyzet így hetven év távlatából, áttéve a dolgokat mára. A sok vidámság mellett ez bizony szomorú. Jobb lett volna, ha kinevetnek bennünket, és megmondták volna a felnőttek, hogy a „király mezítelen”. Erre magunknak kellett sokkal később rájönni, de sikerült.
Fotó: Pixabay
A padlások misztikussága felnőtt koromban sem múlt el csak akkor már kevesebb lehetőségem adódott széjjelnézni egy, egy idegen padláson. Ezek a látogatások, rendszerint "egyéjszakás kalandok" voltak, akarom mondani egy, egy délutáni félórás látogatások. Kocséron mindig rend volt a padláson gondolom azért, mert a csöpp kis házban kevés volt a hely, az éppen használaton kívüli befőttes üvegeknek, kosaraknak, szakajtóknak. Arról nem is beszélve, hogy a télen levágott disznó tartozékai itt kaptak helyet a rúdra akasztva. Anyósom praktikus asszony volt, így szemmel tarthatta, hogy ki próbál a sok gyerek közül felosonni tudta nélkül, megdézsmálni a mindig szűkös ennivalót.
A létrát elvette a feljárótól és elég körülményes volt titokban visszaállítani. Nem sokszor jártam ezen a padláson.
Juliska nénémnél Tótiban, a gátőrházban, már nagyon modern elhelyezése volt a feljárónak. Széles lépcső vezetett a kamrából a padlásra, amit ajtó zárt el, ennek akkor volt jelentősége, amikor Juliska néném bezárta a macskát a padlásra. A rúdon egész évben lógtak az oldalszalonnák, amik nyár közepére már sárgára avasodtak, és a kőkeménnyé száradt kolbászok, ami már csak krumpli vagy bablevesben főtt meg annyira, hogy nagy nehezen el tudtuk rágni. A macska nem nyúlt hozzá, biztosan tudta, hogy az ő feladata az egerek hajkurászása, annak a húsa pedig sokkal finomabb volt, különösen ha a lakoma előtt kicsit játszott az áldozattal. Annyi egeret sehol sem láttam, mint itt. Az egérlyukak szitává fúrták az egész, tapasztott mennyezeti falat. Az este felállított egérfogók reggelre megteltek éhes egerekkel. A macska nagy segítség volt ellenük. Arra vigyázni kellett, hogy ne fialjon a padlásra, ha mégis előfordult a természetes szelekciónak ott volt a Körös vize. A kisebb ólak padlása aranybánya volt a tyúkok számára. Sok fészket raktak ezeken a helyeken, néha megjelenve egy kotló alja kiscsirkével. Ezekre a padlásokra csakis gyerek tudta magát bepréselni.
A többi padlás csupán futó kaland volt az életemben, mint például a Geszti kastély padlás a háború után. Valamelyik vállalkozó pajtásommal meg akartuk nézni, hogy mi van vajon odafent. Az lett az eredménye, hogy futó lépésben jöttünk le, mert az ott tanyázó összes denevér ránk akart szállni, mi viszont nem akartuk. Harc lett belőle, amiből mi kerültünk ki vesztesen.
Fotó: Pixabay
Következtetést nem tudok levonni, mert ahány padlás annyi érdekfeszítő zűr, zavar és ahány gyerek annyi féle képpen viszonyul hozzájuk. Van, amelyik fel sem menne a másik, meg ott bóklászik. A mi Geszti padlásunk maradt az igazi, az etalon, én viszont Szandán már szobát alakítottam ki a padlás helyén.
Így változik a világ, egyszer minden elveszíti a jelentőségét.
Új sorozatunkban Kocsis Eszter saját emlékei alapján régi, főleg paraszti szakmákról, mesterségekről, tevékenységekről mesél.
Eszter 1934-ben született Geszten, most Szolnokon él.
Saját blogot is vezet, amelynek elérhetősége: esztermami.blog.hu
Fogadjátok akkora szeretettel a történeteit, amekkorával előadja.
Kedves Kendősök!
Nagyon örülök, hogy Brigitta rám talált és megoszthatom általa régi emlékeimet, amiket régóta gyűjtögettem a fiókomban és néha megosztottam belőle. Sokan olvasták a blogomat, amiben felöleltem az elmúlt század jelentős részét. Szeretek írni olyan dolgokról, ami lassan feledésbe merül. Nagy része saját élményem, hisz minden lében kanál gyerek voltam. Talán ezért maradtam meg. .
Köszönöm mindenkinek aki olvassa és megosztja! Szeretettel: Kocsis Eszter
Szerző: Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
