A padlások, különösen az öreg házak padlásai nagyon sok titkot rejtenek. A mi házunk padlása nem kimondottan öregsége miatt volt érdekes számomra, hanem, úgy egyáltalán, már azzal is, hogy kiejtettem a szót, hogy padlás. Nem lehettem több 4-5 évesnél, amikor először feljutottam valahogy a padlásra. A feljutás nehézségét sok minden befolyásolta. Először is maga a létra, amin fel kellett mászni az ember lányának, kielégítve mérhetetlen kíváncsiságát. A létra olyan igazi volt, göbölyű fokokkal, semmi könnyítés a talpnak, pláne hogy némelyik még forgott is a lyukban, aminek ugye nem lett volna szabad forogni. Hamar megtanultam, hogy az ötödik létrafok, forog. Mindez a ház kert felőli végén a szabad ég alatt támaszkodott nem túl biztonságosan a tyúkudvar földjéhez. Az akadályokat sikerült leküzdenem, egész ügyesen feljutottam.
Fotó: Pixabay
Már akkor tudtam, hogy a kíváncsiság viszi előre a világ menetét, bár igazán csak később tudatosult bennem. Az első adandó alkalommal, amikor feljutottam örömmel tapasztaltam, hogy várakozásomnak megfelelően érdekes minden, amit látok. A ház utca felőli végén volt egy miniatűr szívablak, amin kitekintve elképesztő magasról lehetett rálátni az utca másik oldalán lévő házakra! Ha kicsit ágaskodtam azt is láthattam, hogy Gábor bácsi éppen most kezdi el, befogni a lovakat. Az udvaron állt a szekér előtte a lovak, arccal a kapu felé. Láttam ahogy, komótosan hozza a hámot és a prückölő lovak nyakába akasztja, előbb az egyikre aztán a másikra szíjazza rá. Közben az is világossá vált számomra, hogy Gábor bácsi fáradtabb a lovainál, mert azok alig várták, hogy elindulhassanak, amíg ő szemlátomást nem sietett.
Fotó: Pixabay
Túl sok időt nem szántam erre a mozaikra, inkább igyekeztem a belső teret szemügyre venni. A padlás olyan felemás volt, mert a szabadkémény miatt a konyha egyik felénél nem is volt egyáltalán. A nádfedél is bezavart a térbe, mert elég sötét volt miatta, olyan mintha egy kunyhóban lenne az ember. Igaz, addig még kunyhóban sem jártam, csak apám meséiből tudtam, hogy milyen. A gerendákról nagy kerek pókhálók lógtak alá olyan érzésem volt, hogy nem tudnám áttörni, ha neki mennék. Hamar megcáfolt az első mozdulat, mert csak a hajam és az arcom lett tőle csupa ráragadt pókháló. Úgy beragasztott, mintha egy beteg sebre tekerte volna rá Sára néném, aki azt mondta, hogy arra is jó. Egyébként Sára néném mindent tudott, amit tudni kellett a gyógyításról. Gondolataim közben neki mentem egy komlószárítón aszalódó szilvának, ami még nem volt egészen száraz, így aztán meglehetősen cefre szaga volt. Felderítettem, hogy a morzsolt kukorica egy jelentős része itt szárad, fölötte a kihúzott madzagon ruhák lógnak. Nagy kosárba kibontásra váró bab csövek száradtak, és az öreg macska is utánam jött. Akkor vettem észre, hogy egy szakajtóban a frissen született kismacskák dugdosták ki a fejüket a rongyok közül, azokra vigyázott. Nem szerette volna, ha meggondolatlanul hozzányúlok valamelyikhez, mert azt mindenki tudta, hogy 6 hetes kora előtt nem szabad kézbe venni őket. Gondolta a cicamama, hátha én nem tudom.
Fotó: netboard.hu
Porral lepve rátaláltam a nagyanyám valamikor szebb napokat látott, akkor már nem a régi, stafírungját rejtő tulipános ládájára. Alig tudtam felemelni a tetejét, üres volt, évekkel később a Péter bátyám Pestről hazahozott Friss Újság regényeivel lett tele. Milyen sok jó olvasnivalót adott nekem akkor. Most viszont még nem tudtam, mit hoz a jövő, anyám megunva, hogy szem elől tévesztett elkezdett hangosan hívni, hogy hol vagyok, mit csinálok. Amikor rájött, hogy a létra tetején állok elkezdett hozzám gyanúsan szépen beszélni, gyere le kislányom, nem bántalak, csak ügyesen gyere le, fordulj háttal úgy könnyebb, le ne essél. Bár nem nagyon hittem a szép szavaknak mégis megpróbáltam engedelmesen lefelé araszolni. A forgó létrafoknál aztán megcsúsztam és az utolsó négy fokot gyorsabban tettem meg, fenékre huppanva. Anyám mézes- mázas ígéretei ellenére bizony kaptam a fenekemre, ami a további kalandoktól nem nagyon tántorított el.
Szerző: Kocsis Eszter
Forrás: Kendő Ereje
Új sorozatunkban Kocsis Eszter saját emlékei alapján régi, főleg paraszti szakmákról, mesterségekről, tevékenységekről mesél.
Eszter 1934-ben született Geszten, most Szolnokon él.
Saját blogot is vezet, amelynek elérhetősége: esztermami.blog.hu
Fogadjátok akkora szeretettel a történeteit, amekkorával előadja.
Kedves Kendősök!
Nagyon örülök, hogy Brigitta rám talált és megoszthatom általa régi emlékeimet, amiket régóta gyűjtögettem a fiókomban és néha megosztottam belőle. Sokan olvasták a blogomat, amiben felöleltem az elmúlt század jelentős részét. Szeretek írni olyan dolgokról, ami lassan feledésbe merül. Nagy része saját élményem, hisz minden lében kanál gyerek voltam. Talán ezért maradtam meg.
Köszönöm mindenkinek aki olvassa és megosztja! Szeretettel: Kocsis Eszter
