A budapestiek nagy része tudja, hol van a Harminckettesek tere. A II. Józsefről elnevezett Józsefvárosban. Ott áll a szuronyos katona szobra.
Azt talán kevesebben tudják, hogy a harminckettedik gyalogezredet Mária Terézia alapította, azt talán még kevesebben, hogy az ezred hatalmas veszteségeket szenvedett az első nagy háborúban, és neve sokáig fennmaradt.
A "harminckettes" elnevezés többször is változott, de mindig Budapest gyalogezrede maradt.
Annyira sokáig, hogy egyik parancsnokát Maléter Pálnak hívták, akinek nevét az 1956-os forradalom történelméből ismerjük.
Sőt, végleg csak a kétezres évek haderőreformja szűntette meg, emlékének megőrzésével.
Sokat jártam valaha arrafelé.
Akár a Bókay János utcai Gólya étterembe mentem, hogy barátaimmal elbeszélgessünk egy korsó sör, és egy köményes sertéssült mellett, akár fellépni a Magdolna utcai székházba.
Ma már nincs az éttermekben ilyen étel.
Akkoriban, úgy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden kockás abroszos étteremben így hirdette az étlap:
"Köm.sertéss.pir.burg.pár.káp."
És nincs már Vasas székház sem a Magdolna utcában...
***
Sosem hittem volna, hogy a harminckettes számról majd egyszer nem pusztán a háború halottai, vagy 1956 mártír katonájának a neve fog az eszembe jutni.
Harminckétezer halálos áldozata van egy hitelesnek látszó jelentés szerint annak, hogy eltűrte ennek az országnak minden eddigi vezetése, hogy lerohadjon, hogy maradékelven tengődjőn a magyar egészségügy.
Nem az orvosaink, nem az ápolónőink, nem azok, akik külföldre távoztak a felelősek ezért a tömeges halálért.
Mindenhol vannak felelőtlen, oda nem való emberek. Lehetnek közöttük orvosok, ápolónők is.
Azonban az a mi hibánk, hogy eltűrtük, és hogy eltűrjük azt, ami az egészségügyben történt, illetve nem történt.
Ez a harminckétezer nem a haza védelmében halt meg. Még csak arra sem hivatkozhatunk, hogy kikergették őket a háborúba idegen eszmékért a vérüket ontani.
Ez a harminkétezer nem névtelen halott.
A gyerekeink, a szüleink, a nagyszüleink, a testvéreink. A szomszédaink. A barátaink, a férjeink, a feleségeink, a szerelmeink és a szeretőink...
És mi magunk is közéjük fogunk tartozni nagy eséllyel, ha tovább is eltűrjük mindazt, ami idáig vezetett.
Miféle erős nemzetről, miféle fejlődésről merészel bárki propagandát művelni évi harminkétezer olyan halál árnyékában, amely elkerülhető lett volna pár milliárd nyavalyás forintért?
Miféle szociálpolitikáról, miféle felzárkózásról merészeli a száját jártatni egy olyan rendszer kommunikátora, amely évtizedek alatt százmilliárdokat lopott el a gazdaságtól, osztogatott el haveroknak, családtagoknak, rokonoknak anélkül, hogy kórházakra, rendelőkre, orvosi műszerekre, diagnosztikára, betegségmegelőzésre, egészségügyi fejlesztésre, gyógyszertámogatásra, bérfejlesztésre, valódi struktúrális reformokra költött volna egyre többet és többet, még ha tudjuk is, hogy eleget sosem lehet?
Miféle kormányzatok azok, amelyek nem képesek rendszerekben gondolkodni, és tervezni? Ahol az egészségügynek még önálló minisztériuma sincs!
Az egészség nem csupán orvos és beteg ügye.
Az egészséges társadalom nem engedi, hogy elesettjeit, hogy gyengébbjeit, hogy betegeit, rokkantjait, munkában megfáradt nyugdíjasait, öregeit útszélre szorítsák, és belökjék az árokba.
Az egészség ügye nem csak orvosi kérdés. Az általános kultúra színvonaláról is függ, de az oktatás ügyéről sem lehet elválasztani.
Amiképpen a munkavégzés körülményeitől, a társadalom általános állapotától sem.
Szinte észre sem vettük, és mi lettünk vezetőink "jóvoltából" Európa beteg embere.
Az évi harminkétezer halottunkat
nem lehet mind az egészségügyben dolgozók munkájának rovására írni.
Mi tűrtük és mi tűrjük el, és mi asszisztálunk ahhoz, hogy megint és újra és újra ne történjen semmi jó irányú változás.
Hagytuk, hogy szétverjék a biztosítási rendszert, szó nélkül végignéztük, hogy a járulékokat adóvá módosítva szabad állami prédává tegyék, hogy az egészségügy és a nyugdíjrendszer háttérintézményeit bedarálják.
Mi adtuk el a reform lehetőségét öt (!) szál cigaretta, azaz háromszáz forint kedvéért. Judás jobban megkérte az árát...
***
Az a szuronyos katona megvetéssel néz minket ott, a Harminckettesek terén. Vajon mit mondana nekünk, ha életre kelhetne, kilépve fém-teste örök börtönéből?
Félnék a szavaitól.
Egykor Őket is cserben hagyta a haza. Háborúba kergették őket, és sokan meghaltak.
A semmiért. Ócska lózungokért, birodalmi álmokért, a tábornokok kitüntetéseiért, revízióért, idegen és át sem látható érdekekért.
Akkor is tudtak nagyokat álmodni, és hazaárulóként cselekedni. Ahogy manapság is.
Ami történt, és ami történik valódi tragédia. Nem csak politika, nem csak pártok, hatalom és ellenzék szópárbaja.
Az, hogy megmaradunk-e nem csak attól függ, hányan születnek.
Attól talán még inkább, - hogy ha a halál elkerülhetetlen is, - de senki ne haljon meg, aki még élhetne.
Adjunk méltó megélhetést orvosainknak, ápolóinknak!
Ne kelljen a normális létért és a emberi munkakörülményekért örökre itt hagyni hazájukat.
Ma már a semmittevésünknek, a tűrésünknek halottai vannak.
Olyan halottai, akiknek még itt lenne a helye köztünk! Veled, velem, velünk.
Hogy is írta egykor John Donne a sokat idézett szavakat?
"....ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang. Érted szól."
Ideje lenne meghallani!
Szerző: Füredi Ferenc
Fotó: budapest-fotó.hu
Forrás: Kendő Ereje
