Hosszú jegyzet arról, hogy milyen érzés a hátránnyal élő gyermekek életének lehetetlenné tételét tehetetlenül szemlélni
Tudom, milyen az, amikor a gyermekem részképesség-zavara miatt kanosszát kell járni, hogy egyáltalán az óvodába felvegyék - hahó, berkenyei óvoda, régi óvodavezető és lelkiismeretlen polgármesternő, emlékeztek???
Nem is vették fel oda, mondván, hogy ők nem tudnak mit kezdeni egy mozgáskoordinációs problémás gyermekkel. Megszégyenítették a gyermekemet és engem is, pedig csak egy kis mozgásproblémáról volt szó. Megvetették és kilökték abból a rendszerből és közösségből, amely akkor még - elvileg - támogató volt egy "másmilyen" gyermekkel szemben. Természetesen ebben volt jó adag személyes bosszú is - máig nem értem, hogy felnőttek közti konfliktust hogyan merészel valaki a hatalmi pozícióján keresztül gyermeken való bosszúállásra átvinni. De megtörtént, és a hivatkozási alap a gyermek részképesség-zavara volt.
Vajon a mostani rendszerben, ahol a politikai hűséges kutyaság dönt el mindent, hány ilyen hivatkozási alap lesz?
Tudom, mit jelent utána naponta 30 km-re hordani oda-vissza, mert ott van olyan óvoda, amelyik integrált nevelést vezetett be. Itt is mondom, hogy hahó, váci fejlesztő ovi, ti csodálatosak voltatok, Czeizel Barbarával az élen, mert egy csodás lehetőséget adtatok az integrált nevelés létrehozásával. Azóta sincs olyan nagyszerű program, mint amit ti megalkottatok. Gyógypedagógussal, gyógytornásszal, fejlesztő foglalkozásokkal, egészséges és hátránnyal élő gyermekek közös nevelésével. Ahol az egészséges gyermekek szülei örültek annak, hogy vegyes, integrált csoportba járnak a gyermekeik, mert látták, hogy milyen sokat ad nekik is a fejlesztő foglalkozás és a sérült gyermekekkel való együttlét.
Tudom, mit jelent ezek után egy befogadó "normál" ovit találni, ahol egyáltalán nem téma, hogy egy kis plusz segítség kell a gyermekednek a mindennapokban. Persze ez másképp lett volna a fejlesztő ovi nélkül, de még úgy is nyitott szívvel és emberi segítséggel fogadták volna a lányomat a dunakeszi "máv" oviban. Köszönöm nektek is, csodálatos emberek és pedagógusok vagytok!
Tudom, mit jelent ezek után egy csodálatos iskolát találni, amelynek alapelve az integráció, és ahol evidencia, hogy azokból a tárgyakból, amelyekben a gyermek a részképesség-zavarok miatt nem tud az általános követelményeknek megfelelni, minden megaláztatás és procedúra nélkül egyszerűen felmentik az osztályozás/értékelés alól. De adnak neki plusz óra lehetőséget, adnak tanácsot, felzárkóztatást, emberi méltóságot. Abban pedig, amiben kiemelkedő, emelik tovább, dícsérik, támogatják. És valóban, 16-17 éves korára majdnem mindenben utoléri a társait, egyenrangú közösségi tag, belső nyugalommal és tartással, önbizalommal, méltósággal.
Köszönöm, Fóti Szabad Waldorf Iskola és minden pedagógusa, alapítója, küzdő embere, akik elindították és működtetik a mai napig.
És ma már az a kislány, aki abban a kis nógrádi faluban egy megvetett, kiközösített kisgyermek volt, akinek azt az alap-esélyt nem akarták megadni, hogy óvodába járhasson, ma időseket gondoz Hollandiában, teli életörömmel és életszeretettel, bringával teker minden nap a munkahelyére, énekelve az úton. Főz, kiszolgál 20-30 embert, nevet, viccelődik velük, megbeszéli velük a mindennapokat, gondoskodik arról, hogy jól érezzék magukat. Az idősek ölelgetik, szeretgetik, felderül az arcuk attól is, ha csak meglátják. Jól beszél angolul, tanulja a holland nyelvet, önállóan közlekedik országok között, ügyesen gondoskodik magáról, megbecsült, elismert tagja a közösségnek és a társadalomnak, ahol él. Minden napját örömben tölti.
Hol lesznek a ma gyermekei, akik nehezen tanulnak meg olvasni, írni, számolni, sőt, szakszerű segítség nélkül egyáltalán nem fognak megtanulni alapműveleteket? Akik kiesnek nem csak az óvodai, iskolai, hanem a társadalmi rendszerből? Akik csak falakat és megaláztatást fognak kapni, nem pedig biztatást és szakszerű segítséget?
Pedagógus vagyok, máig annak tartom magam, tanári végzettséggel, de én sem értek a részképesség-zavarokhoz. Mert nem ezt tanultam a főiskolán.
Hogyan fognak képesítés nélküli emberek segíteni spediális igényű gyermekeken? Hogyan lesznek rá alkalmasak mentálisan, türelemben, tudásban?
Mit fog érezni az a szülő, aki nem tudja majd megvédeni a gyermekét a mindennapi sikertelenségtől, fájdalomtól, szakszerűtlen ellátás következményeitől?
Milyen lesz 10-20 év múlva az a társadalom, amelyre ezek a tudásban megakadt, frusztrált, feszült, rossz élményekkel teli gyermekek, már fiatal felnőttként, kikerülnek? És semmi másra nem lesznek alkalmasak, csak valami rabszolgaságra?
Nem csak az "átlag" rabszolgák országa vagyunk és leszünk, hanem a részképesség-zavarok beágyazódása miatt a sérült, halmozottan sérült, frusztrált, boldogtalan, bezárt életű, bezárt családú, jövőtlen, alkalmatlan emberek országa is leszünk.
A látási zavarral élők, vakok és gyengénlátók.
A mozgásukban korlátozottak.
Az idegrendszeri zavarral élők.
A koraszülöttek.
A kerekes székben élők.
Az enyhe értelmi sérültek.
A súlyos értelmi sérültek.
Az ADHD-val küszködők.
Az autisták.
A túl okos gyermekek.
A kicsit gyengébb értelmi képességű gyermekek.
A diszlexiások.
A diszkalkuliások.
A születési sérültek.
A genetikai rendellenességben szenvedők.
A Down-kórosok.
Sokáig sorolhatnám, hányféle problémával küzdhet egy gyermek és a családja, és hogy ezek ellen a problémák ellen sokszor nincs védekezés, ez megtörténik, megérkezik, és kész. De ettől más, normális országokban nem dől össze a világ, mert tudják a szülők, tudja a társadalom, hogy milyen támogatással zárkóztathatók fel és integrálhatók ezek a gyermekek.
Nálunk az utolsó téglát is kihúzták abból a falból, amely még védte a valamilyen okból "másmilyen" gyermekeket.
Az utolsó emberi téglát kihúzták abból a falból, amely védte a gyengébbet, az elesettet, a támogatásra szorulót.
Hollandiában az a természetes, hogy ha valaki egy kicsit is hátrányt szenved, például meghal valakije, akkor azonnal mellé állnak, támogatják, intézik az ügyeit, hetekig visznek ételt neki a szomszédok, felkínálják a mindennapokban a segítséget, mert tudják, hogy akkor kell megállítani egy traumát, amikor keletkezik. Hogy ne legyen még nagyobb trauma belőle. Ezért nem látsz az utcákon koldust, szegény embert, kóbor kutyát, éhes macskát, mert evidens, hogy gondoskodnak róla. Azonnal, ahogy meglátják, hogy éhes, szomjas, nincs fedél a feje fölött, vagy bármi miatt megrendült a mindennapi ereje.
Nálunk óriási gödröket ásnak minden áldott nap a jelenlegi kormányzati emberek, és azokba a gödrökbe lökdösik bele az embereket, akik nem alkalmasak a jelen és a jövő agyatlan rabszolgáivá válni. És azokat, akik úgymond "viszik a pénzt" a nagyságos urak elől, akik már így is annyit loptak, hogy amíg az összes leszármazottjuk él, nem bírja elkölteni.
Ez a pénz az özvegyek és árvák pénze, hogy kicsit bibliai legyek.
Nem vigasztal az a tudat, hogy egyszer mindennek megvan a jutalma, a jónak is és a rossznak is.
Mert azoknak a gyermekeknek, akik ősztől fognak iskolába járni, és vagy valóságos problémáik vannak, vagy a képzetlen személyzet majd kitalálja, hogy "nehezen kezelhetők", "fogyatékosok", azoknak a gyermekeknek semmi nem fogja pótolni a lehetőséget és az emberséget. Soha, egész életükben.
Azt gondolom, hogy most lesz igazi népvándorlás Magyarországról. Mert akiben még mozog annyi spiritusz, hogy a gyermeke normális életet miatt mozdulni tud, az menni fog. Egy olyan országba, ahol nem Taigetosz, hanem egy normális élet várja a gyermekét akkor is, ha reszket a keze, vagy nem tud egy év alatt megtanulni írni-olvasni (ez is milyen baromság már, alapból!), aki nem látja rendesen a táblát, aki tolószékben ül, aki bármilyen mássággal éli az életét.
Semmi, soha nem fogja jóvátenni azt, ami mostanra Magyarországon, az én hazámban történt, és amit hagytunk, hagyunk, hogy megtörténjen.
Össze van törve a lelkem, pedig mondhatnám, hogy az én gyerekeim már jó helyen vannak, mit érdekeljen ez az egész engem.
Nagyon is érdekel, mert itt élek, és minden család, minden gyermek sorsa az én sorsom is. Mert sorsközösségben élünk mindannyian. És mert felelős emberként fuldoklik a lelkem attól, hogy tehetetlen vagyok mind a mai nap, mind a jövőbe vezető hatásai alól.
Tudom, számtalanszor elhangzott a kérdés, de felteszem: mi kell ahhoz hogy felháborodjunk és felbátorodjunk?
Nincs már érzékenységi küszöbe a társadalomnak, amelyben élek...
Szerző: Bíró Tünde
Forrás: Kendő Ereje
