Úgy kezdődött, hogy elém került valahogy ez az írás:
http://mindmennaplo.reblog.hu/sarika-bocsass-meg-hogy-fogdostalak
Elolvastam, és számtalan egymással ellentétes gondolat, emlék kezdett kavarogni bennem.
Eszembe jutott a gyereklányból nővé érés sok - néha megalázó, néha kellemes - pillanata. Mert ez senkinek nem egy könnyű időszak. Annak sem, akit felkészítenek rá a szülei. Mert van, amire nem lehet felkészülni.
Emlékezem életem első „csókjára", amit erőszakkal kaptam. 9 évesen, még szinte gyerekként. Felderengenek felnőtt férfiak, akik a szüleim barátai, ismerősei, netán családtagok voltak. Milyen cirógató érzés volt, amikor bimbózó nőiességem a „Nézd csak, már kész kisasszony lett ez a kislány!" mondattal kommentálták és mennyire undorító és ijesztő volt, ha ehhez homályos utalásokat tettek arra, hogy mi mindent tennének velem, ha nem lennének tekintettel a rokoni szálakra és szüleimre. Hogyan igyekeztem minél görnyedtebben járni, kerülni a tornaórákat a még meg nem szokott melleim miatt. Mennyire megalázó volt a legszorosabb melltartó ellenére is ugrándozó „labdákra” tett és kamaszos nyerítéssel kísért megjegyzések hallgatása.
És mégis milyen jó volt felvenni a nagylányos ruhákat, amikben már egészen nőnek látszottam.
Talán fura, de én nem éreztem bántónak, megalázónak, ha az utcán sétálva barátnőimmel elismerő füttyöket kaptunk. De a hányinger kerülgetett, ha utána felharsant a „De meg…" kezdetű mondat.
Hányszor szálltam le járművekről a fülembe lihegő, hozzám tapadó férfiak miatt. És hányszor sajnáltam egy-egy kamasz fiút a heringesládává vált, tömött buszon/villamoson, mert akarata ellenére hozzám tapadva teste érezhetően reagált az enyémre. Sosem felejtem el, ahogy fülig vörösödve próbálták meg a lehetetlent, hogy rést teremtsenek kettőnk közt.
Ma is a hideg ráz, ha visszaemlékszem, milyen volt végigvonulni a röhögő osztályon, mikor egyszer óra közben elöntött a menstruációm. És szégyenkezem, ha felidézem, mikor egy osztálykiránduláson kigúnyoltunk pár fiút, aki reggel a pizsamáját feszítő „sátorrúddal" állt sorban a WC előtt.
Ma már tudom, nekik sem lehetett könnyű ez az időszak.
Egy lány, amire valóban felnőtt nővé érik (néha még azután is), rengeteg élményt összeszed a nőiességéről. Jót és rosszat egyaránt. Kéretlen vagy kellemes szavak, mondatok, érintések. Szép és megalázó pillanatok. Azt gondolom, ha ezekre kellően felkészítik őket a szüleik, ha egy bizonyos durvasági szintet (persze, egyénileg különböző, hogy kinek mi mennyire durva) nem haladnak meg, ha a megerősítő és megalázó élmények nagyjából egálban vannak, akkor nem sérülünk maradandóan.
Mert nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan kell nőként viselkedni! Meg kell tanulnunk, hogy egy érintés, egy szó valódi szándékát meglássuk. Felismerni férfitest véletlen reakcióit, hogy mi se okozzunk kellemetlen pillanatokat a másik nemnek (mert mi is tudunk). Felállítanunk a határokat, mi az, ami még megengedhető, mi az, amit semmiképp sem szabad eltűrnünk. Hogyan lehet/kell elhárítanunk a tolakodó magatartást. És ezt bizony nem lehet sem másoktól, sem könyvekből megtanulni. Csak a saját bőrünkön.
Félreértés ne essék! Nem felmenteni szándékozom a bunkó/tapló hímneműeket. Az erőszakra, a tolakodásra, az alpáriságra se mentség, se bocsánat nincs! Nincs magyarázat a szándékos megalázásra, a másik semmibevételére, használati tárggyá degradálására. De hiszem, ahogy a gyermekkort sem lehet megúszni apróbb-nagyobb sérülések nélkül, úgy a kamaszkort sem.
A két nem együtt, egymás hatására válik nővé, férfivá. Közben elkerülhetetlen, hogy sebeket kapjunk és adjunk. Az pedig szüleink/tanáraink/környezetünk felelőssége, hogy ezek ne váljanak fekélyes tályoggá. Hogy segítsenek megérteni mindazt, ami bennünk és velünk történik éppúgy, mint azt, hogy a másik nem tagjai hogyan élik át (túl) ezt az időszakot.
A társadalomnak kell együtt meghatároznia, hirdetnie és elítélnie minden olyan viselkedést, ami másokat megaláz, emberségében, nemiségében sért, ami fizikai és pszichés sérülést okoz! Felszámolnia a kettős mércét, ami másként minősíti ugyanazt a magatartást egy férfinál vagy egy nőnél. Ezt deklarálnia kell jogrendszerében, törvényalkotásában!
Kamaszként mindnyájan mintákat keresünk. Vaktában tapogatózunk és próbáljuk megtanulni, mi a jó és mi a rossz. Felépítjük saját értékrendszerünket, amit – bár erősen tagadjuk, de mégis – nagyon befolyásol a környezetünk. A szűkebb és a tágabb egyaránt. Épp ezért sosem szabad elfelejteni, hogy rajtunk múlik, milyenek lesznek az utánunk következő generációk.
De visszatérve az írásra, ami az eszmefuttatásra késztetett.
Kedves volt fiúk, akik anno kamaszkorom részesei voltatok!
Én most ünnepélyesen megbocsájtom nektek kéretlen és suta érintéseiteket; bárgyú beszólásaitokat, idétlen gúnyolódásaitokat és kiröhögéseitek. De nem bocsájtok meg mindazoknak, akik úgy érezték, hogy akár akaratom ellenére is jogukban áll feltérképezni a testem; azoknak, akiknek szó szerint a fejükbe kellett vernem, hogy a NEM, az nem.
És ünnepélyesen bocsánatot kérek mindazon volt fiúktól, akiket én bántottam meg valamilyen módon. Akiket kicikiztem, akiknek én okoztam kellemetlen pillanatokat. Ma már én is tudom, nem volt túl szép tőlem. Nem csak azóta tudom, mióta fiam van, hanem mióta benőtt a fejem lágya és megértettem sok mindent a két nem testének működési különbségeiről.
Fotó: Pixabay
Ja, azért ha van időtök, olvassátok el az írást is! Főként a kommenteket. Azokból kiderül, hogy van még bőven javítani valónk!
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
