Ősztől tavaszig lakott velünk gyerekkorom minden telén. Őrizte a csendet.
Olvasóját morzsolgatta az ágyunk szélén ülve, bármikor mellé kucorodhattunk, maga a béke volt vele üldögélni.
Bármikor félbe lehetett volna szakítani az imáját, de oly' ritkán tettük.
Fejkendőjére, a seggenülőre és a gyógyszeres pakkjára emlékszem leginkább.
A seggenülőnek az volt a rendkívüli szerepe, hogy megóvja tulajdonosát a felfázástól. Egy négyzet alakú, fekete posztódarab, kézzel beszegve, s talán vékonyan kitömve tollúval, hacsak nem az idő bársonya tölti e képeket puhakönnyűre.
A seggenülőt pont annyit kerestük, mint az én mümümet. Ezek ketten valahogy mindig elkeveredtek, hol a szennyesből, hol a lakás legrejtettebb zugából kerültek elő. Egyik évben aztán Dédi megelégelte, s egyenesen két seggenülővel érkezett.
A második kicsit kerekdedebb volt, s a szegélyének öltései is jóval nagyobbak, keszekuszábbak voltak, s csak én tudtam, hogy még mindig az elsőnek, a kopottabbnak jutott a főszerep.
A gyógyszeres pakk az maga volt a csoda. Egy nagy, kék-fehér kockás, élénk színű zsebkendő, a kicsi piros madárkákra a kockákban annyira vagyok biztos, mint a tollúban a seggenülőn. Ebbe a zsebkendőbe kötötte Dédi a gyógyszereit.
Mekkora kincs volt az a számunkra. Örömnap volt, ha játszhattam velük. Óvatosan bontottam ki a csomagocska bogát, hideg volt, hiszen a hűtőszekrény ajtajának mélyedésében tartózkodtak. Kibontottam, majd egyenként megvizsgáltam, sorra kipakolgattam a konyhaasztalra a fehér, apróka dobozkákat. Aztán vettem az átlátszókat, amiben látszottak a zselés, színes gyógyszerek.
Nem vagyok meggyőződve, hogy e számomra oly fontos pakolgatás alatt minden esetben volt mellettem felnőtt. Ilyen idők voltak, jobban bíztak a gyerekekben.
Egyszer megesett, hogy délután kicsoszogott Dédike a konyhába.
- Ibike, elfogyott az altatóm. – mondta csak úgy kedvesen.
S ismételgette jó sokáig, épp lefekvésig, úgy félóránként.
A gyógyszeres szekrényünkben egy nagy fásli és valami fehér, sebre való poron kívül más nem volt található nagyjából soha. Így a vacsora alatt már mindannyian az altató hiányán aggódtunk.
- Felmegyek Olgához, kérek tőle. – szólt Édesanyám, indult is a második emeletre.
Nem sokkal később látom, hogy a gombos dobozban válogat.
Gondolom, Olga néni épp ügyeletes volt, nem volt otthon, így nem lett altató.
Édesanyám kiválasztott egy picike, lapos, nagyonfehér gombot, töltött a csapból egy pohár vizet, s bevitte a gyerekszobában üldögélő, olvasóját morzsolgató Dédinek.
- Külföldi, erős altató…
Csodálom, hogy nem ajánlotta fel, ketté tőri, nehogy túl erős legyen.
Dédike azon az éjszakán úgy aludt, mint a bunda az idegenből való, igen erős inggombtól.
Azon a reggelen láttam igazán lelkesnek. Elmesélte, hogy rég nem aludt ennyire jót!
Más idők voltak, más álmok…
Szerző: Máthé Kriszta
Forrás: Facebook, Kendő Ereje
2017. január 6.
E történetkor épp annyi idős lehet, mint e képen...
