Tóth Kata magányos farkas abból a szempontból, hogy maga szervezi a körülötte élő hajléktalan emberek segítését. Nincs mögötte egyesület, szervezet, hálózat, csak sok-sok barát, alkalmi segítő, akikkel összefogva hegyeket képes megmozdítani. Tavaly megszervezte a hajléktalanok főzőversenyét, többször gyűjtött rászoruló gyerekeknek iskolatáskát, iskolaszert, idén decemberben kisvasútaztatott miskolci gyerekeket, és számtalan alkalommal vendégelte már meg meleg étellel a hajléktalan barátait. Ma ezt olvastam a falán:
Ma is kivittem az "enyéimnek" a forró innivalót, és a kis harapni valót.
Már nincsenek sokan a környékemen, mert elvitte őket az előző tél, az idei forróság, a betegségek.
Sikertörténetről nem hallok soha.
Még egyik sem mondta, hogy jobbra fordult az élete, lakást, munkát kapott, megkereste a régen látott rokonsága....
Mikor őket hallgatom kicsit szégyellem magam, hogy mennyivel könnyebb nekem, mert hazamegyek a melegbe, válogathatok a kajákba, eldönthetem, hogy melyik kabátomat vegyem fel stb.
Nekik nincs választásuk. Semmiben!
Esetleg eldönthetik, hogy melyik szélvédett helyen húzzák meg magukat éjszakára, mert az aluljárókban már nem mindenki alhat.
Ki kell a jobb helyeket harcolni!
A szálló is kuriózum, mert fizetni kell érte, és ha nem fizetős, akkor oda semmi pénzért be nem megy az ember, mert aludni úgy sem lehet, hiszen csípik őket a bogarak egész éjjel, sőt még a holmikat is ellopják ha kicsit jobbak.
Szégyellem magam, hogy már egyre ritkábban, és egyre kevesebbet tudok velük foglalkozni, nekik segíteni.
Persze sokan tudják a számomat, és ha nagy a baj, akkor módot találnak rá, hogy felhívjanak. Ha nyitva az ajtóm, vagy ha fényt látnak a lakásban, akkor jönnek, és mondják, hogy mit szeretnének.
Gyógyszert, cipőt, kabátot, egy forró teát....
Most amíg itt szórakoztam a lámás képekkel, és jókat nevetgéltem a barátaimmal miután hazajöttem az utcáról, kopogtattak.
Egy régi ismerősöm jött, és hozta a receptjét. Nem tudja kiváltani, pedig szüksége lenne az orvosságra.
Nem egyedi eset ez, minden héten legalább egy ember megkeres ezért.
Antibiotikumot kapott, és láttam, hogy láza is van. Kérdeztem, hogy hol fog aludni, mert így nem maradhat az utcán. Azt mondta, hogy most jó helye van, de vissza kell mennie, mert akkor más foglalja el a helyét. Mondtam, hogy elkísérem, mert ne mászkáljon lázasan, betegen, és amúgy is el kell mennünk a gyógyszertárba.
A gyógyszert még kiváltottam, a sarokig eljöttünk együtt, de már nem akarta, hogy tovább menjek vele, mert akkor nem mehet a szállásra, ha megtudom, hogy hol alszik.
Micsoda világot élünk?
Vajon hol aludhat ez a nő lázasan, betegen?
Nagyon sajnálom, és szégyellem magam, hogy nem tudok többet segíteni neki.
Nem alkoholista, nem fiatal, a gyerekei meghaltak egy balesetben. A férje öngyilkos lett, az otthonukat elvették.
Családja nincs. Vidékről jött Pestre, mert azt hitte, itt könnyebb lesz az élet.
Könnyebb lenne, ha tennénk érte! Mi, közösen!
Már nincs jó kedvem, és nem érdekel a láma sem.
Szerző: Tóth Kata
Forrás: Kendő Ereje