Alapból rettentően utálom a telet, a havat, a latyakot, a ködöt, az ónos esőt. Gyűlölöm, hogy nincs olyan lábbeli, amiben ne fagyna le a csülköm, amit ne öntene el a belé szivárgó hó, hogy minden kabáton áthatol a hideg, hogy merevre hidegedő kézzel kell rágyújtanom, hogy bármely közlekedési eszközre felszállva, vagy bármely boltba belépve eszeveszett kipárolgásba kezdek
DE
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, vagy mostanság az unokáimmal lehetek télen, akkor alig várom a havat és jöhet a hócsata, a hóember építés, a szánkózás.
És kit érdekel a hólében ázó-fázó láb, a fehérre fagyó kezek, a csikorgó ízületek, amikor látom a boldogságtól sugárzó arcukat, hallom a boldog kacagásukat, azután érzem az ölelésüket, a hideg kis szájuk puszijait az arcomon.
Fotó Pixabay
Túúúúúúúúúúúúdom, ez nagyon nyálas, meg giccses, de tényleg így van.
Ja, most jut eszembe, nyáron is skizofrén vagyok. Beledöglöm, ha 30 fok fölé fut a hőmérő. De rákszínűre fővök a homokozóban, úszóhártyát növesztek a strand vizében és gond nélkül jövök-megyek órákon át a tűző napon, ha az unokák úgy kívánják.
Én nem is értem, miért a terhességet hívják másállapotnak, amikor a nagyszülőség az. :D
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje