Tegnapelőtt egy rokonom hazaárulólibsizett le.
Egy fiatalember, aki elsőszülött fiammal egyidős. Egy fiatalember, aki kisgyerek volt még a rendszerváltáskor. Egy fiatalember, akinek édesanyja (akit imádok), kőkeményen dolgozott, hogy őt felnevelje, hogy az útját egyengesse.
Vajon tudja-e eme fiatalember, hogy honnan ered a libsi szó? Tudja-e, hogy ez a liberális bibsi (zsidó) rövidítése? Tudja-e, hogy rokonságunk okán, ezek szerint neki is zsidónak kéne lennie? De nem vagyunk azok....sem ő, sem én. (sajnos)
Azóta is ezen gondolkodom.
Vajon hányan maradunk még józan eszünknél, mire ez az őrület véget ér? Véget ér-e egyáltalán? Vagy elveszünk a gyűlölet, az ostobaság, a szervilizmus örvényében?
Mindnyájan. Ő is, én is. Mert ő is egy kisember, akárcsak én. És minden elnyomó, diktatórikus rendszer elsőként minket darál be! Ő pont olyan vesztese lesz/lehet mindennek, mint én. Én, talán előbb, ő utóbb. Már csak a korkülönbség okán is.
Vajon tudunk-e még majd...egyszer egy asztalhoz ülni, együtt ünnepelni ? Szülinapot, esküvőt, bármit. Tudunk-e még úgy egymásra nézni, egymáshoz szólni, mint azelőtt?
Tele vagyok kérdésekkel és szomorúsággal. És félek. Félek, hogy a jelenlegi politika mindent szétzilál körülöttünk. Kapcsolatainkat, vérségi kötelékeinket, mindent. Lassan valóban egyedül maradunk. A világban, Európában, az országban, a családban.
Mi lesz velünk? Azokkal, akik még merünk és tudunk gondolkodni. Akik benézünk a lózungok mögé. Akik nem libsik, bolsik vagy bármik, csupán EMBEREK szeretnénk maradni.
Kevesen vagyunk és szétszóródva az országban. Lassan elszigetelődve a többiektől, karanténba zárva.
Marad-e még erőnk, hogy megmaradjunk? Hogy hallassuk a hangunk? Hogy tegyünk bármit?
Nem tudom. Kicsit elkeseredett vagyok.
És szomorú. Nagyon-nagyon szomorú.
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Facebook
https://www.facebook.com/feherkendo/