Még nagyon nem volt itt az ideje, túl korai volt. Éppen, hogy megmutatta magát a tavasz, ez volt az egyetlen szép akkortájt. Nehéz időszaka volt ez az embereknek. Egy asszony tette a dolgát, amit éppen egy várandós mama tehetett azokban az időkben. Nem panaszkodott, vigyázott magzatára, amennyire lehetett. Ellopott percekben élvezte az éltető nap első sugarait. Átmelegítették.
Ösztönösen, de keserédesen nyúlt domborodó hasához. Némán ismételte magában minduntalan a mondatot - csak jobb lesz már - bár tudta, kicsi az esély rá. Ugyanúgy telt a nap, mint mindegyik akkoriban. Hajnali kelések, belső feszültséggel teli nappalok és félelemmel körített éjszakák.
Aznap este semmi nem úgy alakult, mint kellett volna. A kismamának fura érzése volt. Igaza lett. A tavaszt teljesen lesöpörte az újra visszatérő tél és hozta a havazást. Visszatért a tél. Elvágva a külvilágtól mindent, amit csak tudott. Ez megtette a hatását.
A hatodik hónapban volt. A csepp élet benne úgy döntött kifelé kívánkozik. 1940 márciusát írták és ez akkor bizony nem volt kis dolog a Felvidéken. Megindult a szülés. Veszélyes és nehéz otthonszülés. A jajszó ilyenkor messzire nem hallhatott. Asszonyi segítséggel, orvos nélkül… Orvos a szomszéd faluban, küldtek érte, de nem jött. Összefogással, lovas szánon került anya és gyermeke a legközelebbi szülőotthonba. A parányi test halkan szuszogott és harcolt a világgal.
Ösztönösen érezte, biztonságban van anyja védő karjaiban. Imádkoztak érte. A lovak húztak, nekifeszülve. Ropogott a hó a patájuk alatt. Az a pöttöm kék szemű kislány, aki ott világra jött test a testből, vér a vérből. Áldott gyermek, de átok is volt rajta. Új ember született. Ő lett az édesanyám. 1940. március 16-án látta meg a napvilágot.
Az utána következők évek sem voltak könnyebbek, nem voltak körtáncok. Szökés a Felvidékről Magyarországra. Bujkálások, az 1956-os túszdráma Balassagyarmaton (akkoriban ott volt középiskolás)... hosszú történet. Boldog felnőtt lett, jöttek a hétköznapok.
A másik gyermek is zaklatott, kemény világba érkezett. Úgy döntött, hogy a tavaszt választja. De milyen tavaszt! ... Egy ház pincéjében két hatalmas robbanás között indult útjára. Édesanyja, védőnő lévén tudta, bármikor jöhet az ő ideje. Mint mindenki azokban az időkben, gyakran szemlélte az eget. Nem a felhők vonulásában gyönyörködött. Egy-egy hangos szirénaszó, fegyverropogás lelkéig hatolt, félelemmel töltötte el. Megszokni nem lehetett. Egy napon ismét a pince rejtekébe kényszerült, és eljött az ideje. Világra hozta gyermekét, megszületett egy melegbarna szemű fiúcska. Azokban a percekben bomba csapódott a közelbe. Megúszták. Az idősebbek egy nagy gödörre mutatva mutogatták még sokáig a becsapódás helyét. 1944. március 2-át írtak. A család második gyermeke az én édesapám lett. Ahogy mondani szokás, az ő élete sem volt sétagalopp. Keveset beszélt róla. Már soha nem beszélhet, mert régen magamra hagyott ő is, édesanyám is. A sors úgy hozta, mások meséltek születésükről. Nem várta őket puha, meleg bölcső. Édesanyjuk ölelő karja, óvó tekintete nyújtott csak biztonságot.
Sok mindent megéltek. Kegyelem a sorstól. Családot alapítottak, mindazt a tudást, amit megszereztek, volt kinek átadni. Tűz és víz voltak. Hétköznapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Nem voltak tökéletesek, ahogy mi sem vagyunk azok. Mindketten szerették a földet, ami kenyeret adott. A levegőt, ami tavasszal megtelt illattal. Hallgatták a madárcsicsergést. Apám kezében megszelídült a makrancos jószág, anyám kezétől kinyílt a virág, még ha haldokolni is látszott. Átvészelték kamaszkorunkat, amikor dacoltunk mindennel és mindenkivel, felnőtté válásunkat. Nekik megmaradtunk gyerekeiknek. Féltettek, óvni akartak mindentől. Most az unokájukkal tennék ugyanezt. Apám a zsiványság minden fortélyát megtanította volna neki. Anyám – bár kemény asszony volt – megmutatta volna az élet szépségét, lágyságát.
Hálás vagyok, hogy ők voltak a szüleim.
Szerző: Hermányi Judit
Forrás: Kendő Ereje