- Mit képzelsz te kis idióta hülye, fogalmad sincs róla, hogy én nem szarom a pénzt? Az csak úgy terem szerinted? - itt vett egy rövid levegőt, aztán még hangosabban folytatta. – Meg fogod fizetni a káromat, mindet! - vágta ki szinte üvöltve a végét. A feje vöröslött, a nyakán megfeszültek az izmok.
A másik, a kis hülyének nevezett, törékeny, szőke nő, picikére zsugorodott előtte, a fejét mélyen behúzta a nyakába.
A vendégek hüledezve, némán nézték a jelenetet. Senki nem mert megszólalni, valósággal megfagyott a levegő.
A még mindig vörös fejű nagydarab férfi úgy vonult ki az étteremből, mint valami büszke díszmarha. Az is volt, valami iszonyú nagy marha.
A megalázott nő lassan mert csak felnézni az ajtócsapódás után. Óvatosan körülnézett.
A vendégek csak szánakozva bámulták. Senki nem nézett a földre, a törött tányérdarabokra, és a szétszóródott ételdarabokra.
A nő lassan lehajolt, szomorúan szedegette össze a romokat. Lustán hullottak a könnyei a maradványokra, szinte alig hallhatóan. A dermedt csönd lassanként megtört, a vendégek halkan beszélgettek egymás között, megtárgyalták a történteket.
Ekkor nyílt ki lassan az ajtó, a keretben feltűnt egy torzonborz alak. Bátortalanul belesett. Csodálkozó tekintete éppen találkozott a felegyenesedő nő megkínzott tekintetével.
Az halkan, de dühösen, mint akit rajtakaptak, szinte sziszegve odaszólt a férfinak:
- Hagyjon most békén, nem látja, mi történt? – majd bement a konyhába, kezében a romokkal.
A szedettvedett alak megszeppenve nagyot nyelt, még álldogált pár pillanatig, majd olyan óvatosan, ahogyan csak tudott, kiosont az ajtón.
kép: Pinterest
...
Micsoda rohadt egy nap volt ez a mai, és micsoda undorító idő! – gondolta a kocsiban ülve.
Elkínzottan nézte a szélvédőn lecsorgó esőt, amint utat váj magának a poros üvegen.
Szorosabban markolta a kormányt, húsos ujjai sült virslihez hasonlítottak.
Szorította a nyakát az az átkozott gallér, próbálta meglazítani.
Ütemesen villogott pár tízméternyire tőle a vasúti átjáró vörös lámpája.
…már megint ez a mindig-piros-lámpa. Sose érek haza! – gondolta elkínzottan.
– És ma még nem is ettem – erre szinte válaszul a gyomra is megkordult.
Idegesen matatott az anyósülésen. A sok papírlom között megtalálta, amit keresett. Egy hosszúkás, hideg üveget. A felesége még reggel odaadta neki a kedvenc kajáját, a savanyúkáposzta-levest - úgy, ahogyan szereti, sok finom, zsíros, füstölt csülökkel. Nem volt ideje megenni.
Igaz, el is feledkezett róla, bent maradt a kocsiban, Még jó, hogy hideg volt egész nap.
Az iszonyú hajtásban, az alkalmazottakkal való vitában el is felejtkezett róla.
Most viszont eszébe jutott. Nagyot nyelt a gondolatra.
Próbálta lecsavarni az üveg fedelét, de az nem nagyon engedett. Bevillant, hogy nincs is kanala, így meg csak nem akarta megenni.
Az idegességtől felment a vérnyomása, kapkodta a levegőt, fulladozott.
Lenyitotta az ablakot. Vett egy mély levegőt. Kicsit javult a közérzete.
De a gyomra ütemesen csavargatta. Nagyon éhes volt. És nagyon ideges.
Remegő kézzel kutatott valami ennivalóért, amit így ülve meg tud enni a kocsiban evőeszköz nélkül. Egyszer csak egy darab kenyeret markolt a nylonzacskó sarkában.
Ó, az a drága jó asszony, hát kenyeret is adott a levese mellé! De jó, végre ehetek!. – örült meg a váratlan dolognak.
Gondolkodás nélkül betömte a szájába a kenyeret. Lassan majszolta.
Ez is több volt, mint a semmi.
Miközben üveges szemmel bámulta a villódzó vörös fényt, kényelmetlenül érezte magát, Megérezte, hogy nézik.
Tágra nyílt szemmel nézett balra, a nyitott ablaküvegen túlra.
Döbbenten látta, hogy két rongyos alak áll az út mellett, egymás kezét szorongatva és nagyokat nyelve figyelik, ahogy ő a kocsiban ütemesen, és automatikusan rág, és gondolkodás nélkül tömi a szájába a kenyeret.
Farkasszemet nézett a két elesett emberrel, még lenyelte a falatot és megállt az evésben.
Azok állták a tekintetét, és vágyakozva nézték a kezében levő kenyérdarabot.
A vörös fény ütemesen villódzott a férfi arcán, mint valami túlvilági delej.
Hirtelen elszégyellte magát. Régen érzett hasonlót.
Egy pillanatig gondolkodott, aztán cselekedett.
Felmarkolta a leveses üveget, feltépte a kocsija ajtaját.
Olyan hévvel ugrott ki a kocsiból, hogy a két alak ijedtében visszahőkölt.
A férfi szelesen odanyomta a hozzá közelebb álló szabad kezébe az üveget és szinte dadogva hadarta:
- Jó kis tápláló leves, tele hússal, egyék meg! - aztán ugyanezzel a lendülettel visszarohant a kocsihoz, mert már fehér fényre váltott a sorompó, mögötte már mocorgott a kocsisor, egyesek türelmetlenül dudáltak.
Azonnal indult, hátra sem nézett
Ha visszanézett volna, látta volna a két lerongyolódott alak arcán a földöntúli örömöt, és a szinte alig hallhatóan elmormolt mondatot:
- Micsoda jó ember!...
Szerző: Dobos Márta
Forrás: maisztorik.blogspot hu
