Úgy döntöttem - mivel a Kubatov-listán jó eséllyel mínuszban vagyok már így is - megosztom a nagyobb közönséggel, hogy mi jött ki belőlem arra a sokadik döbbenetre, mikor azt látom, hogy egy szituációról olyanok írnak, akik (azt hiszem) ott sem voltak, de fényképekkel riogatnak és gyűlöletet szítanak. Félelem és rettegés marad a nyomukban. Pedig....
Kár, hogy nem találkoztunk azon az éjszakán, mikor elég sok ember szorult segítségre itt, Tatabányán. Néhányukkal azóta is tartom a kapcsolatot. A helyszínen megjelent politikusokra nem nagyon emlékszem. Kopnak az emlékek.
Azokra viszont emlékszem, akik szintén hoztak élelmiszert és vizet, akik - velem ellentétben - profin kezelték a helyzetet, rutinosan segítettek, mert mi ezt tanultuk a kereszténységtől.
És emlékszem az iraki operatőr családra, akiknek a lázas kisfiuknál kötött ki a fiam kis vonata. Amit szeretetből adott a rászoruló társának.
Meg emlékszem azokra a szír, afgán és kurd férfiakra, akik kivették a kezemből a szemetes zsákot, mert nem tudták nézni, hogy egy kismama hajolgasson.
És emlékszem arra a csokira, amivel az az afgán fiú keresett fel, aki a kezemből kapott először napok óta élelmet és vizet. Azt mondta, nincs mása, csak ezek a csokik, amit most kapott, de ő is akar valamit adni nekem. Azóta is itt van a hűtőmben.
Arra a fiatal lányra is emlékszem, megfogta a karomat és azt mondta, "ha te azt mondod, felszállhatok, akkor veled felszállok, benned bízom", pedig alig egy órája ismertem.
Emlékszem arra a magyar rendőrre, aki azt mondta, hogy beszéljek a csoportban a szír orvosfiúval, neki mondjam el, hogy megállhatnak enni és inni, őket ide kirendelték, de nem akarják őket bántani, de érti, hogy a bicskei történtek után benne nem bíznak.
És emlékszem arra a várandós anyára, akit én az akkor még kis pocakommal elképedve néztem. Hogy bírta ezt a menetet 7 hónaposan?
Emlékszem a síró kisfiúra, aki már nagyon fáradt volt és nagyon fájt a lába.
Emlékszem még arra a forró teára is, ott, a szemerkélő esőben. Tényleg hideg volt, de nem akartam kérni, mert igyon az, aki utána nem tud hazamenni a száraz, meleg, tiszta és biztonságos otthonába. De egyszer csak L. a kezembe nyomta. Azt mondta, az első az enyém, majd hoz magának is. Ő a testvérével érkezett. Rendőr volt. A szülei nyakát elvágták az új rezsim katonái, nővére egy másik körzetben rekedt, de legalább egy testvére itt van.
És emlékszem a takarókra a vállamon, amit a katasztrófavédelmisek hoztak. Súlyos, vastag, át nem ázó, meleg takarók voltak. Akárhányat osztottam ki, egy mindig került a vállamra. Volt, akinek már könyörögtem, hogy ne ázzon meg, én hazamegyek és ruhát cserélek, de ő nem. De mindig csak azt mondták, egy kismama ne ázzon.
Azt hittem, segíteni megyek. Hogy majd én segítek. De csokit kaptam, forró teát kaptam, bizalmat kaptam, az eső elől betakartak. Nem is én segítettem.
Kár, hogy nem futottunk össze, bemutattam volna őket.
Szerző: Pető Szabina
Forrás:Kendő Ereje
