Tegnap színházban voltam. Ma megkérdezték:
- Jó volt az előadás?
- Jó. - mondtam én.
Nagyon gáz lenne, ha feltölteném a képeket és így hagynám a szöveget, amiben Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című darabjáról számolok be?
Mert szokásomtól eltérően marha nehezen jönnek belőlem a szavak.
A jegyeket múlt év végén megvettem. Lányomnak, Boginak ez volt születésnapi ajándéka. (Milyen előadásra is vinné egy szocmunkás anyuka a lányát? Majd a Harry Potter szimfonikusra, mi? Amire egyébként a lány szívesen ment volna, de annyira van ő is szociálisan érzékeny, hogy nem sodorta a jó édes anyját adósságba.)
Szóval csajos színházlátogatásnak indult. A jegyek pont oda szóltak, ahol az 5 Sally-t is láttuk Szalai Krisztával.
Azután mindketten megbetegedtünk. A köhögéses, fulladásos influenzának voltunk különböző stádiumában. Én 1 hónap után javuló, reménykedő tendenciával kifelé, de Bogi még befelé, az akut köpködéses fázisban. Ezért úgy döntöttünk, nem megyünk. Délelőtt még megpróbáltam eladni a jegyeket. Nem keltek el. Így azután Bogit cserepadról beállt játékossal leváltva mégis elmentem. Tudtam, hogy sok hasonló beállítottságú Fehér Kendős társam lesz ott, a munkakiosztás is megtörtént. Az írástudó Mérei Böbe lett volna, aki kritikát ír a darabról, de Ő is beteg lett. Szóval be kell érnetek az én szövegemmel, képeimmel. Azért, hogy legyen valami profi is a dologban, elkunyiztam Kolbe Gábor fotóit, aki szívesen lehetővé tette, hogy megmutassam nektek is.
Érdeklődve vártam a darabot. Kriszta színésznői képességeit ismertem, tudtam, abban nem lesz hiba. A téma választása sem lepett meg. Bizonyította már mennyire izgatják különböző női sorsok, nehéz élethelyzetek. Azt viszont nehezen tudtam elképzelni, hogyan lesz egy idegen nővel történt beszélgetésből színházi előadás.
Kriszta a rádióban hallott egy riportot Jutkával, aki évtizedek óta az utcán él, ami megindította, nem csak a fantáziáját, hanem a lelkét is. Majd 5 napot az utcán töltött, hogy saját bőrén is megtapasztalja ugyanazokat az élményeket. Ezután több alkalommal beszélgettek. Jutka őszintén, részletesen elmesélte Krisztának az életét. Ebből született meg a Maradjunk annyiban.
A színpadot a nézők által összehordott tárgyakból rendezték be a nézők. Kriszta civilben Szalai Krisztának öltözve volt még 7 órakor is. A színpadon sétált, leköszönt az ismerős nézőknek, táncikált, instruálta a világosítást, a hangosítást, a színpadi munkásokat. Volt aki rászólt a közönség soraiból, hogy "Menj már készülődni!", de nem ment.
Megmozdította az egész közönséget egy stresszoldó játékkal, hogy azután levigyen mindannyiunkat a legmélyebb belsőnkbe. Előttünk történt meg az átalakulása. Felöltözött, és a krisztás vörös loboncra felkerült az ősz, kócos paróka.
Kriszta az előadás alatt majdnem végig ült, és szinte eszköztelenül, teátrális nagy mozgás nélkül a hangjával, arcával, gesztusaival játszott. De ez egyáltalán nem játék volt. Úgy éreztem, Kriszta kölcsönadta a testét, hogy Jutka tudjon belőle megszólalni. Hidegrázósan felemelő volt az előadása. A nő sorsában, ami kibontakozott előttünk, gyermekkortól kódolva volt minden, ami az utcára sodorta, sőt taszította őt. Nem mesélem el Jutka életét, nézzétek meg Kriszta előadását.
Erdős Virág zenés versével fejezte be.
Amikor Kriszta befejezte a monológját nem tudtam tapsolni. Nem azért mert nem érdemelte meg az elismerést, de az ember temetésen sem tapsol, bármilyen az előadás.
Azután a színpadra hívta Jutkát, akivel kötetlenül beszélgethettünk. Ő volt számomra az igazi meglepetés! Meg a felismerés, hogy mennyire elvisz minket a szemünk és az előítéleteink. Látunk magunk előtt egy ráncos, cserzett bőrű nőt, akinek felül semmi, alul is kevés foga van, mégis igazat beszél, a valóságot mondja. És nem csak a sajátját, hanem sok hajléktalan, és sok nő, és sok intézetben felnőtt, és sok a szocializmusban szocializálódott, és sok a rendszerváltásnak áldozatul esett ember igazságát. Iskolázatlanul ad elő iskolában fiataloknak. Ha rosszul is hall már, szépen, érthetően fogalmaz, kerek mondatokban kommunikál. Ő az igazán szabad ember, aki kimondhatja, maradjunk annyiban, hogy ez az egész ellátó rendszer így, ahogy van, hibás. Alkalmatlan arra, amire fenntartják.
Ernő, a hajléktalan férfi, aki Krisztát az utcán patronálta, szintén az előadás részese lett. Megkínálta napközis teával azt, aki kért, műanyag pohárból, és vele is tudtunk beszélgetni.
Ernő és Jutka is akkora tapsot kaptak, mint Kriszta.
Színházban voltam, és jó volt. Persze, de már ezek a színházak sem olyanok, mint régen!
Szerző: Sándorné Kósa Brigitta
Forrás: Kendő Ereje