Kedves Bana!
Minden nap nézem a bejegyzéseidet. És aggódva szorul össze a gyomrom, amikor nem látok friss bejegyzést. Megnyitom az oldalad, és remegve gépelem be a neved, hogy élsz-e még… Most is az utolsót olvasom….
Tudom, hogy félsz a bombázástól. 7 éves kislány vagy. Neked iskolában lenne a helyed, rózsaszín szoknyácskában ugrabugrálni a barátnőiddel, madarakat etetni a parkban. Ahogyan a szüleid ezt születésedkor tervezték. Te végképp nem tehetsz semmiről, ami most körülötted történik…
Mondanám, hogy menekülj, hogy szaladj el, hogy szaladjatok el. De nem tudom neked azt mondani, hogy lenne olyan hely számodra a világon, ahol biztonságot találsz, ahol menedékre lelsz. Nincs ilyen hely.. Nem tudom neked azt mondani, hogy pár ezer km-rel odébb, ahol én élek, itt minden rendben lesz, juss el ide. Mert tisztában vagyok azzal, hogy Aleppóból nem jutnál ki, az most egy halál katlan, egy mészárszék. Ha ki is jutnátok, több ezer km gyalogút vár rád, rendezett okmányok nélkül pedig egyik ország sem fogad. Mi is csak egy penge kerítést teszünk eléd, hogy ha ki is jutnátok a borzalomból, itt csak megalázás, kitaszítás, megbélyegzés lenne a sorsod. Ezek sem valók egy 7 éves kislánynak…
Azt kérdezed, miért hallgatunk… Nem hallgatunk. Néma csendben, hangtalanul, de kiabálunk, üvöltünk. Egyszerű emberek vagyunk. Megpróbálunk megtenni minden tőlünk telhetőt. Telefonálgatunk, emaileket küldünk, adományokért könyörgünk ismerősnek, barátnak, volt kollégának. Tüntetéseket szervezünk, gyertyát gyújtunk. Imádkozunk. Hidd el, kicsi lány, mi megpróbálunk mindent megtenni. És ahogy te sem, úgy mi sem fogjuk feladni. Érted, és kicsit értünk is. Csak legyél olyan erős, amilyen eddig is voltál, és tarts ki. Nekem, és nagyon sok embernek fontosak az üzeneteid. Mert fontos vagy. Fontos vagy te is, és fontos az, aki szintúgy meghúzza magát egy törmelék mögött a lebombázott városban és próbálja túlélni, de nem tud írni. Mindannyian fontosak vagytok. Mi nem fogjuk feladni, és csak azt kérem, te se add fel. Soha ne add fel…
Nekem is van egy kisfiam. Éppen akkora, mint te. Egy normális világban ti együtt labdáznátok, bújócskáznátok a kertben. Ő most iskolában van, írni olvasni, számolni tanul. Neked is ezt kellene csinálnod, pedig te egészen mást csinálsz… Te félsz, rettegsz, és nem tudod, hogy megéled-e a holnapi napot. Te tudod, mi az a háború, mi az a vérontás, mi a halál, milyen a vér látványa, milyen egy halott ember látványa. De én tudom, hogy minden rendben lesz. Ahogy én iskola után magamhoz szorítom majd a kisfiam, a te anyukád ugyanúgy szorít téged magához. Nincs különbség. Az ő védő, oltalmazó karja óv téged. Ha másból már nem tudsz, ebből még tudsz erőt meríteni. Mégis azt mondom, fuss el a borzalmak elől, fuss ide, gyere, itt védő, oltalmazó ölelésre lelsz. Nehéz lesz, rossz lesz, de életben maradsz. Életben. Lesz esélyed élni, és felnőni…
Legyél olyan erős, mint amilyen eddig voltál. És küldjetek üzenetet, amikor csak tudtok. Érkezik segítség. Biztosan érkezik. Érkeznie kell. Nem lehet másként…
Isten áldjon kicsi lány,
Öleléssel,
Maya
A képen Bana van. Még él... Aleppóban. Már lebombázták a házukat. Már elvettek tőle mindent, ami neki fontos volt. DE MÉG ÉL!!!
Szerző: Maja Gabriella Mia
Maja 19-én hírt adott Banáról. Kimenekült! Imádkozzunk a többiekért!