Hazafele úton van a "megszálló sereg". Most nagyon üres és csendes lett a lakás. És ez egyszerre jó is és rossz is.
Azt hiszem, én nem vagyok az a mesei drága nagymama. Bevallom, nekem már néha sok az a pörgés, az a zaj, amit a két unokám képes produkálni. Tömény volt ez az egy hét, sokszor éreztem, hogy még az összeeséshez is fáradt vagyok. De a sok nevetés, ölelés és puszi kárpótolt mindenért.
És igazából nagyon kellett ez a kis idő a politika, a mindennapos gittrágás feledtetésére.
Persze, azért követtem az eseményeket és - természetesen - unokástól, lányostól részt vettünk a "Morzsapartin". Mert nem tudok másként létezni.
Néha szóba kerültek a mindennapos nyomorok, gondok, a kedves vezír okozta bajok, dühöngtünk egy sort 1-1 híren, de igyekeztünk kizárni az együtt töltött napokból a politikát, az ország sorsát.
Persze, ez nem könnyű, ha az ember lánya, aki egy vidéki kisfaluban él, óránként szembesül a pesti valósággal. A hajléktalanok tömegével, akiknek mind adna, ha volna miből. Akinek a torka hallhatóan összeszorul minden percben. Furcsa tőle hallani a kérdést:
- Anyu, te hogy bírod ezt?
Nem tudom, hogy ő liberális-e, netán balos, esetleg kommenista, mert ezen mi még sosem gondolkodtunk el. Csak tesszük a dolgunk, amit mi annak gondolunk. Ő állatokat ment, én embereket. Én büszke vagyok őrá, ő pedig (azt hiszem) rám.
De ő sem hiszi, hogy Magyarország jobban teljesít, ő sem érzi, hogy nincs szegénység, nyomor; hogy az ételosztás csak liberális propaganda. Csak azt, hogy valami nincs itt jól. Nagyon nincs!
Furcsa látni felnőtt, érett asszonyi arcán a gyermeki szomorúságot és kétségbeesést, mikor szembesül a nyomorral. Amikor az érzéseit leküzdve, a visszafojtott sírással küszködve magyarázza unokámnak, hogy mi az a hajléktalanság, miért viszünk ennivalót másoknak, mikor nekünk sincs olyan sok.
Szeretem ezt a nagyranőtt hajasbabát, az én kis hercegnőmet!
És most hiányzik egy kicsit.
Persze, az unokáim is.
De most inkább ő. Miközben talán egy órája váltunk el, de már privizünk, hisz annyi minden mondanivalónk van és lett volna egymásnak.
És ez jó.
Nagyon jó.
Szeretném, ha mindig így maradna!
Szerző: Mérei Böbe
Forrás: Kendő Ereje
