Véletlenül futottunk össze a buszmegállóban
- Jól nézel ki - mondtam örömmel neki.
- Hahhhha! - nevetett egy nagyot. - Pedig most éppen orvoshoz igyekszem, lehet, hogy hasfelmetszés lesz belőle.
Derűjét látva érdeklődtem a szeretteiről. Így, kora reggel, jó lesz hallani egy boldog családról, gondoltam.
- A gyerekeim már mind a maguk lábán állnak. Az egyik Angliában dolgozik, a másik Németországban. Nemigen látom őket, de majd' minden este szkájpolunk. Eddig mégsem éreztem magányosnak magam, hiszen húsz éve együtt vagyunk az asszonnyal. Illetve voltunk. Elköltözött, becsületesen megosztoztunk. Eladtuk a nyaralót, a gépkocsit. Kifizettem azt, amit ő betett a közösbe. Közös gyerekünk nem volt. Ő is hozott gyerekeket a kapcsolatba, én is hoztam, annak idején. Megvoltunk. A gyerekek sorra kirepültek, innen is, onnan is unokák vannak már. Gondoltam, most jött el az én időm, a mi időnk, csak egymással kell foglalkoznunk. De hát nem így történt. Míg dolgozott is, sokszor rohant a gyerekeihez. Hol ezt vitt nekik, hol azt. Segítette őket háztartási munkával is. Ez akkor lett nagy szálka a szememben, amikor az enyémek külföldre települtek.
- Nem természetes, hogy egy anya ott segít ahol tud? - kérdeztem.
- Egy ideig nekem is természetes volt, de egyre többet törődött a gyerekeivel, az utóbbi években meg az unokáival. Már nem volt kedve közös nyaraláshoz, ahhoz sem, hogy nyáron kiköltözzünk a nyaralónkba. Neki onnan messze volt bejárni az unokáihoz. Magamra maradtam a kerti munkákkal, sokszor csak késő este került elő. Jó, megfőzött, ez igaz, berakta a kaját a hűtőbe. Magam egyek a macskákkal? Szóvá tettem, ettől egyre jobban bepörgött. Érlelődött nagyon a szakítás. Aztán tavaly kint a kertben leült mellém egy papírral, ki volt azon számítva minden. Mondta, elköltözik, közel a legkedvesebb lányához, ott két unokája van. Nem vagyok könyörgő típus. Mondtam, menj, ha akarsz. Átnéztem a számításait, korrekt volt. Pár hét alatt lezajlott az eladás, meg neki egy lakásvásárlás. Kimentem Londonba a fiamékhoz egy hétre, mire megjöttem, hűlt helye volt. Egy levelet hagyott. Ennyi.
- Nagyon elkeseredtél?
- Fájt nagyon, de összeszedtem magam. Az én koromban már nem szabad túl sokáig szomorkodni. Most kicsit többet járkálok a városban, hátha összeakadok valami özvegy vagy elvált asszonnyal. Örülnék, de össze már nem költözöm senkivel. Túl nagy aztán a fájdalom, ha mégsem csiszolódunk össze. Olyan asszony kell, akivel el lehet menni kirándulni, akivel jókat lehet beszélgetni. S akinek nem a családja a legfontosabb, hanem a párja. Összeülhetnénk egy jó dumcsira, mikor érsz rá? - kérdi végül.
- Mostanában nemigen. Nekem is az unokáim a legfontosabbak most.
- Veled laknak?
- Nem, de gyakran vagyok velük. És hát annyi más teendőm is van. Szeretek olvasni is. Ki kell használnom az időt.
Elköszönt. Azzal, hogy azért legközelebb, ha összefutunk beülünk egy étterembe...
Szerző: Madarász Anna
Forrás: Kendő Ereje