Utálom a postást…
Igazából nem azzal a kedves hölggyel van problémám, aki felénk jár. Nagyon kedves, szimpatikus. Egyszer megkérdeztem (pofátlanul), hogy mennyit keres. Mert érdekelt, hogy télen a hóban-jégen császkálni, nyáron a 40 fokos melegben a tűző napon mennyit ér császkálni. Először azt hittem, viccel. De nem, tényleg annyi a fizetése. Majdnem kiröhögtem. Nevetséges pénz. Mondjuk egy napra beállítanám mellé a teljes vezérkart nevelő célzattal. Érdekelne, hogyan dagonyáznak a vezetők mucsaröcsögealsókettőn a földúton egy jó kis 3 napos eső után. A postásnak kell. Érdekelne, milyen tapasztalatokat szereznek a 40 fokos melegben 2 óra gyaloglás vagy bicikli tolás alatt. És persze a postás hülye, meg otthagyja a cédulát akkor is, ha otthon vagyunk, meg nem jön időben. Mennyire két oldala van az éremnek.
Fotó: Pixabay
De tényleg utálom. Már ha meglátom a kerékpárt valahol, nekem gyomorgörcsöm van. De volt már, hogy egyszerűen megfordultam, és az ellenkező irányba indultam. A 21. században eleve egy elavult dolog. Számlákat be lehet fizetni átutalással, csoportos beszedési megbízással, pénztári befizetéssel stb stb. Más meg nem jön. Vagy ha jön, akkor mindig baj van. Mert jót nekem még nem hozott a postás. Úgy 10 éve. Ez egy elavult bürokratikus dolog. Csak arra jó, hogy felesleges legyen. Twitter, Viber, Whatsapp, Facebook, Instagram, e-mail. Szinte mindenkinek ott van a kezében egy okos valami, amit állandóan nyomogat. Mégis ezt a lassú, megbízhatatlan valamit használják mindenhol, teljesen feleslegesen. Feladnak egy levelet nekem, mondjuk ajánlott tértivevénnyel. Nyilván nem vagyok itthon napközben, dolgozom. Ahogy az emberek jelentős része. Tesznek még egy kísérletet, hogy kihozzák, pár nappal később, de ugyanabban az időpontban, amikor már első alkalommal sem voltam otthon. Tök jó, ő itt hagy egy értesítőt. Amit vagy észreveszek a postaládában a sok szemét között vagy nem. Ha mázlim van, akkor megtalálom. És mehetek a postára. Abban az időpontban, amikor nem vagyok itthon. Amikor dolgozom. 8- tól fél 5-ig dolgozik az átlag ember. Egyetlen nap van a héten, amikor mondjuk oda lehet érni 6ig. Nem érek... DOLGOZOM! Tehát ha át akarom venni a levelet, akkor el kell kéredzkednem a munkahelyemről, szabadnapot kell kivenni stb. Hétvégén zárva. Ha nem veszem át, a feladó részéről akkor is átvettem, nagy ívben tesznek rá. Régen panel házban laktam. Emlékszem egy működőképes postaláda sem volt. A leveleket hol megkaptuk, hol nem. A helyzet az elmúlt 20 évben semmit nem változott. Vagy-vagy.
Fotó: Pixabay
Nekem egy ideje postán csak számla, felszólítás, elmaradás jön. Csoda, hogy gyomorgörcsöm van az egésztől. Szóval ha jön ez a kedves nő a biciklivel, én már messziről elkerülöm. Nem vele van bajom. És tisztelem is a munkája miatt. Azzal van bajom, hogy gyomorgörcsöm van, hogy mit nem fizettem be, hol büntetnek meg, milyen elmaradásom van stb. És ez nem normális. Futottam egy kört a barátaimnál, ki hogy van ezzel kapcsolatban. Ugyanígy. A posta megbízhatatlan, elavult, ócska vacak valami. Elkölthetnek bármennyit, valami mást kellene kitalálni. Modernizálódni.
Egy éve befejeztem a postai sorban állásokat. Persze nem mindenhol van ilyen hívószámos időrabló marhaság, Ez a teteje mindennek. Attól, mert sorszámot lehet húzni, nem lesz gyorsabb semmi. Ablakot kell kinyitni, hogy ott is lehessen ügyet intézni. De nem, marad a sorszám húzás. Már ahol van. Mert itt mucsaröcsögealsókettőn nincs, de örüljek, mert ebben a várossá avanzsált faluban legalább még van posta, és nem a zenélős kocsit kell várni. (nem a family frost-ot, a postást)
Fotó: Pixabay
Pár hete beszaladtam a postára. Engem meglepett. Kaját is tudtam volna venni. Az oké, hogy a benzinkúton bevásárolhatok, kávézhatok. De hogy a postán vehetek kekszet, képeslapot, biztosítást, színezőt... Mint valami piacon, úgy éreztem magam. Sorba álltam... A sorszámért első körben. Aztán a váróban. A sárga papírokkal, a gondosan mellé készített pénzzel. Akarva-akaratlanul megtudtam mindent arról a két emberről, akik mellettem álltak. Hogy hívják őket, hol laknak, mennyit költenek villanyra, vízre, telefonra stb. Gondoltam, ennyi erővel össze is költözhetnénk, nem? Intim szféra, magánélet semmi... Aztán lett sorszámom, miután sorban álltam a sorszámosztó gép előtt, amit a biztonsági őr kezelt.
Velem az történt, hogy elhagytam a postaláda kulcsát (a kulcs eleve fogyóeszköz nálam). Igen, mindet, a pót postaláda kulcsot is. 10 év alatt nálam nem rossz arány 3 kulcsot elhagyni. Nem tudom, mi történt az elmúlt hónapokban. Kiírtam egy cetlire a postaládára, hogy ne dobjanak bele semmit, mert nincs kulcs, nem tudom kivenni. Nyáron hasonló cetli volt, csak akkor egy darázsfészek volt benne. A gyerek bicajozott a ház előtt, közel ment a postaládához, megcsípte a darázs. Volt nagy üvöltés, az enyém volt a leghangosabb, mert anyám allergiás volt a csípésére, és miután ez volt az első darázscsípés, nem tudtam, kell-e rohanni orvoshoz a gyerekkel. Akkor azért nem nyitogattam. Meg gondoltam nem leszek gyökér, ne dobáljon bele semmit, őt is megcsípheti. Betette a kerítés rácsai közé a leveleket. Amiket vagy megkaptunk vagy nem. Víz, villany, gáz van (még), a többi meg már nem érdekel... Amennyi adót levonnak a fizetésemből, azok után max. bocsánatkérő levelet várhatok a NAV-tól. Bár nem tartok rá igényt. Amint az önkormányzat eltakarítja az utcában a havat és a jeget, szintúgy hozzám szólhat, mert én még mindig csúszkálok 10 nappal a havazás után. Vagy legalább sózna, bármit. A sebességkorlátozó táblákról meg a közvilágításról ne beszéljünk. Csak ebben az országban kicsit fordítva mennek a dolgok. Elfelejtik a hivatalok, hogy nem én vagyok értük, hanem ők vannak értem. Az én fizetésemből vonnak vagyonokat, amiből működni tudnak. És ott se a kis ügyintézőt bántom, ugyanolyan kis droid, mint én. A bajok feljebb vannak (mert ha azt a pénzt kapnám meg, amit a munkaadóm kifizet utánam egy hónapban, a mosolyom őszinte lenne). Szóval majd ha ők, akkor én is, részemről nem érdekel a továbbiakban semmiféle levelezés velük sem. Egy szalmaszálat nem tesznek keresztbe értem, csak a pénzem kell nekik. Remélem a bőrömre nem tartanak igényt, mert már nyúznak… A behajtó/végrehajtó/tartozást követelő cégek meg előbb-utóbb úgyis mindig eljutnak a fizetéshez. Úgyse tudok mit tenni ellene.
De legyünk már őszinték csak úgy magunk között: bármikor lett eredménye a levelezésnek? Nem mindig az a vége, hogy be kell menni? Úgyis mindig ott ülünk a végén az ügyfélszolgálaton. Párdonnn, az nem ügyfélszolgálat, az várakozó szoba. Mert ott sem engem szolgálnak ki, nem értem vannak, nekem kell hajbókolnom ott is mindenért.
Csomagküldés a postával? Hagyjuk... Ami a futár cégeknek olcsóbban, azonnal megy, az a postának sosem. Én legutóbb neten rendeltem magamnak egy-két apróságot. Cipőt. Olcsóbb, mint máshol. Olcsóbb, mint a bolt, a kínai meg a többi. Szóval megrendeltem, huss. Majd 2 nappal később reggel kapok egy sms-t, hogy az én futárom aznap érkezik reggel 8-14 között és a 06-xx-xxxxxxx telefonszámon elérem. Néztem is nagyokat, hogy wtf? Amikor kb. 5 percre volt tőlem a csomagszállító, elkezdett csörögni a telefonom. Nem szokott, meg is lepett, felvettem. Mondja, hogy ő a futár, 5 percen belül érkezik. Én köpni-nyelni nem tudtam. De valahogy ez lenne a normális, nem? Nyáron küldtem csomagot Németországba. Pakkot, mint Nyilas Misinek. Akkora mázli, hogy 3 hét alatt odaért. Királyi posta… Mondjuk a fél fizetésem ráment. Itt röhögtem, hogy mekkora idióta palimadár vagyok, ha felülök a repülőre/buszra/vonatra és magam viszem el, még talán olcsóbban jött volna ki, de hogy gyorsabban, az egészen bizonyos.
Úgyhogy én ma reggel úgy döntöttem, miután megtaláltam a postaláda kulcsot, hogy leszerelem magát a postaládát. És nem fogadok több postát. Végérvényesen befejeztem. Aki akar, megtalál. Nem fogok rettegni, nem érdekel. Aki nekem fontos, az mind tudja a számom, Facebook elérhetőségem, e-mail címem stb stb. Tudom, hogy megtalál, mert az ügyfelek is megtalálnak a privát életemben, akkor gondolom a hivatalos szervek is fel tudják emelni a telefont. A Holdra a múlt század óta képesek vagyunk embert küldeni, akkor nem lesz gond velem felvenni a kapcsolatot.
Szerző: Maja Gabriella Mia
Forrás: Kendő Ereje
