Beszél, mindig beszél.
Nem lehet őt senkivel összetéveszteni: ő az, aki minden tisztességes embert becsmérel, benyálaz, viszont félmillió magyar halálba küldőjét „kivételes államférfinek” tartja.
Ő az, aki hazája jogszerű és hasznos civilszervezeteit pár napja maffiahálózatnak minősítette, eközben a diktátornak, aki ártatlanok tízezreivel töltötte meg a török börtönöket, úgy fogta a kezét, mint egy rajongó nő, és a barátjának nevezte őt.
Sírásók szolidaritása.
A minap egy mondata közepén zártam el a rádiót. Már éppoly allergiás vagyok a hangjára, a lelke mocsarában született beteges szövegeire, mint a macskaszőrre vagy a parlagfűre.
A mindent elárasztó legújabb plakátok és reklámok pedig annak a bizonyítékai, hogy az utolsó morális gát is leomlott benne, készen áll rá, hogy belépjen a semmibe, és az országot is magával rángassa. Ahol ilyesmi lehetségessé válik, ott a miniszterelnök és cinkosai már nem a civilizáció, hanem a szörnyvilág részei.
Ennek ismét tragédia lesz a vége.
Magyarországon a demokráciák követhető, korrekt erkölcsi világrendjét felváltotta a fegyenctelepek és vágóhidak morálja, és ez ellen egy szava nincs a társadalomnak, a nép együtt süllyed hitvány vezetőivel: a nemzet értelmisége még pontosan definiálni sem hajlandó ezt a mind agresszívabb, most már gyilkos felhangokkal kísérletező rendszert.
Nem volt könnyű eddig eljutni, de ismét sikerült.
Hat héttel Donald Trump beiktatása után Philip Roth a következő észrevételt tette: „Az amerikai írók itt nem rabként élnek egy totalitárius rendőrállamban, ezért nem volna bölcs dolog úgy viselkedniük, mintha abban élnének, hacsak - ameddig - valóban nem éri támadás a jogainkat és az ország nem fuldoklik Trump hazugságfolyójában.”
Szóval Philip Roth azt mondja, nyugi, gyerekek, még csak hat hét telt el, nincs okotok ennyire erős szavakat használni… Magyarország azonban immár nyolc éve konkrétan hazugságfolyóban fuldoklik, és a jogainkat sem egyszerűen támadás érte, hanem a helyükre, mint bármely diktatúrában, a hatalom jogai léptek, mégsem született közmegegyezés arról, hogy ez itt már diktatúra vagy totalitárius rendőrállam.
Nem születhetett, mert egy maroknyi bátor kivétellel – pár író, rendező, újságíró, független egzisztencia – a teljes értelmiség vagy hallgat, vagy lavíroz, tompít, egyensúlyoz.
Maffiaállam? Az legalább egy alapos és tisztességes kísérlet, de félúton elakadt, ennél itt sokkal többről van szó. Ez itt az egyeduralom megkérdőjelezhetetlen, eltorzult formája, amelyben a hatalmon lévők bűnben, becstelenségben, rombolásban töltött hétköznapjai most már a kendőzetlen embertelenség bűzével is beszennyeződtek.
Az egyetlen etikus és racionális magatartás a rendszer és a rendszer embereinek teljes tagadása volna, de erre nem látszik esély: az ellenzéki pártok, mindenekelőtt az elvtelen, gerinctelen szocialisták, valamint az önmaga tehetetlenségébe belebetegedett társadalom együtt rohan az új plakátokon kijelölt végzet felé.
Szerző: Bruck András
Forrás: Kendő Ereje
