Kati néni kinézett az ablakon.
Tiszta, szép idő volt.
A határszéli kisváros templomában megszólalt a harang.
Kati néni nemrég özvegyült meg. Papa, ahogy férjét nevezte, két hónapja halt meg.
Már készültek házassági évfordulójuk megünneplésére. Ötven év, Istenem!
Jöttek volna a gyerekek, és az unokák is.
Aztán a Papa egy reggel nem ébredt föl.
"Szép halála volt" - mondogatta a plébános, a körzeti, meg az összes szomszéd.
Kati néni minden nap lesétált a város szélére, a temetőbe.
Ma is oda készülődött.
A temető mellett nagy darab, barna bőrű férfi ült a padon. Rögtön látszott rajta, hogy nem cigány- ember.
Messziről jött. Háború dúlt az országában.
Nem volt se gáz, se villany, a boltokban alig lehetett valamit kapni.
Mégis maradt volna otthon, ha nem éri bombatalálat a szomszéd házat.
Oda szaladt át éppen a felesége egy kis kávét kölcsön kérni.
Nem nézhette meg az asszonyt halálában.
Gyorsan, ahogy náluk otthon szokás volt, eltemették.
Ahmednek nem volt többé maradása. Szerencséje volt, a magyar határon átjutott, sőt menedékjogot kapott, meg kis segélyt is, és egy pici, de tiszta lakást. Elégedett volt.
Béke, nem lőnek, lehet legalább élni.
Nem akart se Németországba, se máshová tovább vándorolni.
Még Szerbiában elcserélte mobiltelefonját egy ócska tangóharmonikára.
Kati néni spórolós volt, kellett is a kicsi nyugdíját beosztani.
Amíg a férje élt, minden nap megvette a Népszavát és az öreg gyakorta felolvasott belőle.
Miután meghalt, Kati néni nem vett többé újságot. A kispostán megkapta azt, amit ingyen osztogattak. Azt olvasgatta.
De másnap, a kiolvasott Ripostba csomagolta a kis darab kolbászt is, tudta, ha kisétál a temetőbe, a jó levegőn megéhezik.
Ahmed meglátta a közeledő idős nőt.
Látta már máskor is, amint apró léptekkel a temetőkapu felé megy.
Zavartalanul játszott tovább a harmonikán.
Mást nem tudott, hát újra és újra belekezdett:
"Allons enfant...."
Kati néni eddig észre sem vette a férfit.
Most, amikor a pad közelébe ért, megcsapta valami furcsa, idegen harag.
Lassan kicsomagolta az újságból a falat kolbászt.
Maga sem értette miért, de düh fogta el.
"A férjem a sírban, a gyerekeim munka nélkül, az unokáim Skóciában!
Ez meg milyen jól van itt, még muzsikálni is van kedve! Hogy dögölne meg még a fajzatja is!"
Fogta a kolbászt, ahogy régen látta a vízipisztolyt markolni az unokáitól, és ráemelte az idegenre: "Puff!" - mondta.
Ahmed nem is hallotta, mit mondott az öregasszony.
Letette a harmonikát.
Másnap otthagyta a kis házat, amit kapott, összecsomagolta kevés holmiját, és elindult a határ felé.
Németországba, Svédországba, bárhová, csak el innen minél messzebbre.
Szerző: Füredi Ferenc
Forrás: Kendő Ereje